SZIASZTOK!
Nem is kell mondanotok, mert tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, amiért egész decemberben nem jelentkeztem. De az a helyzet, hogy nekem ez a hónap mindig olyan zsúfolt, már rögtön a legelején túl kell élnem a szülinapom – már nem mintha ez olyan rossz lenne, de egész héten lekötnek a rokonok –, aztán a bátyám meg az öcsém születésnapja is ekkor van, utána pedig karácsony, ami rengeteg herce-hurcával jár, ajándékkészítés, pánik, adventi készülődés, díszek, napokig tartó sütögetés, idegeskedés az anyagi keret miatt, veszekedés a családdal, stb., és ráadásul nálunk már a félévi hajtás is elkezdődött (pedig hol van az még...), hurrá! :D
Viszont nagyon örülök neki, hogy ti mindig itt vagytok, és egyre gyarapodtok, mert túlléptünk a második X-en, már huszonegyen vagyunk! ♥ Szóval köszöntöm itt Reginát, Bernadettet, Nelladelt, Japane-t és Oliviát. ♥
Karácsony alkalmából szerettem volna nektek olyan dolgot hozni, aminek igazán örültök. És hozhattam volna cuki karácsonyi fánkokról képeket, meg a vadiúj minyonos párnámat is kitehettem volna – röhögni ér –, mert tényleg semmi ötletem nem volt. De akkor eszembe jutott, hogy a novellának múltkor nagyon örültetek, és többen is írtátok, hogy szívesen olvasnátok még, mert tetszett.
Szóval karácsony alkalmából belekukkanthattok az egyedi, utánozhatatlan, de elképzelhetetlenül lúzer Andrew naplójába (mert hiába is tagadja, tényleg naplót ír, hamarosan be kell ismernie magának, hogy leereszkedett a – szerinte – nyafogós kislányok szintjére), akit néha felpofoztam volna, akkora baromságokat tud összehordani ez a srác...
DE AZÉRT JÓ SZÓRAKOZÁST ÉS BOLDOG KARÁCSONYT!
(És, izé, hogyha Markot olvastok, akkor vegyétek úgy, hogy az Martin, ha pedig Patricket láttok valahol, akkor gondoljátok úgy, hogy Petert írtam. Hosszú sztori, de az utolsó pillanatban meg kellett változtatnom a neveket, és nem biztos, hogy mindenhol sikerült kijavítanom.)
–––––––––––
12. 02., szerda
Nem is kell mondanotok, mert tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, amiért egész decemberben nem jelentkeztem. De az a helyzet, hogy nekem ez a hónap mindig olyan zsúfolt, már rögtön a legelején túl kell élnem a szülinapom – már nem mintha ez olyan rossz lenne, de egész héten lekötnek a rokonok –, aztán a bátyám meg az öcsém születésnapja is ekkor van, utána pedig karácsony, ami rengeteg herce-hurcával jár, ajándékkészítés, pánik, adventi készülődés, díszek, napokig tartó sütögetés, idegeskedés az anyagi keret miatt, veszekedés a családdal, stb., és ráadásul nálunk már a félévi hajtás is elkezdődött (pedig hol van az még...), hurrá! :D
Viszont nagyon örülök neki, hogy ti mindig itt vagytok, és egyre gyarapodtok, mert túlléptünk a második X-en, már huszonegyen vagyunk! ♥ Szóval köszöntöm itt Reginát, Bernadettet, Nelladelt, Japane-t és Oliviát. ♥
Karácsony alkalmából szerettem volna nektek olyan dolgot hozni, aminek igazán örültök. És hozhattam volna cuki karácsonyi fánkokról képeket, meg a vadiúj minyonos párnámat is kitehettem volna – röhögni ér –, mert tényleg semmi ötletem nem volt. De akkor eszembe jutott, hogy a novellának múltkor nagyon örültetek, és többen is írtátok, hogy szívesen olvasnátok még, mert tetszett.
Szóval karácsony alkalmából belekukkanthattok az egyedi, utánozhatatlan, de elképzelhetetlenül lúzer Andrew naplójába (mert hiába is tagadja, tényleg naplót ír, hamarosan be kell ismernie magának, hogy leereszkedett a – szerinte – nyafogós kislányok szintjére), akit néha felpofoztam volna, akkora baromságokat tud összehordani ez a srác...
DE AZÉRT JÓ SZÓRAKOZÁST ÉS BOLDOG KARÁCSONYT!
(És, izé, hogyha Markot olvastok, akkor vegyétek úgy, hogy az Martin, ha pedig Patricket láttok valahol, akkor gondoljátok úgy, hogy Petert írtam. Hosszú sztori, de az utolsó pillanatban meg kellett változtatnom a neveket, és nem biztos, hogy mindenhol sikerült kijavítanom.)
–––––––––––
12. 02., szerda
Olyan abszurdnak tartottam, ha egy férfi leül, hogy leírja az életét, beszámoljon az üres oldalaknak a napjairól. Ez az iskoláslányok feladata, akiknek a környezete megunta hallgatni a kesergésüket, ezért a lapoknak zokogják el, hogy letört a körmük.
Szóval nem fogom ezt a cuccot a naplómnak nevezni, hívjuk mondjuk nemes egyszerűséggel akárminek. Ez az akármi, jobban belegondolva, a napló durván modernizált és természetesen felnőttesített verziója, nyilván nem kézzel írom, naponta órákat tölthetnék azzal, hogy tintával kapirgálom a lapokat. Aha, faszomat. Haladok a korral, és fejlesztem az ujjbegyizmaimat azzal, hogy pötyögök a mobilomon.
Persze, szép lenne most eljátszani a nagy művészlelket, akinek éppen felborult a világa, és úgy érzi, csakis kizárólag a szavakba öntheti bele a bánatat. De, könyörgöm, ez cseppet sem életszerű, még a könyvekben is nagyon műanyag. Az ok, amiért éppen a telefonom jegyzettárját szennyezem, az az unalom. Szép és jó, hogy van repülőgépes mód ezen az elvileg okos készüléken, de így nagyjából annyit tudok kezdeni ezzel a cuccal, mint egy féltéglával. Clash of Clans? Color Switch? Esetleg Minion Rush? Facebook? YouTube? Nuku! Szóval tényleg, semmire nem jó, márpedig éppen a repülőn ücsörgök. Véletlen nyitottam meg a jegyzeteket, de aztán eszembe jutott, hogy hoppá, végül is írhatok, jobb, mint azt nézni, hogy a hatvanas ribi tőlem jobbra hogyan tanulmányozza az orrából bányászott anyagot. Na, persze, legutóbb irodalomórára írtam, verselemzést, nyolc éve, de tulajdonképpen mindenféle dolgokat be tudok pötyögni. Olyan, mintha chatben mesélnék valakinek.
Márpedig mesélnivalóm, az van.
Mary Noir. Álmaim nője. Az egy dolog, hogy őrjítően szexi, a szőke haja, a fakón csillogó szemei (hogy hívják ezt? paradoxon? képzavar?), a lába, a formás felsőteste. Meg amúgy az ágyban sem utolsó, vagyis igazi lepedőakrobata. De okos, értelmes, lehet vele beszélni. Rajongok azért a nőért. A temperamentumáért, a határozottságáért, az ambícióiért, az eltökéltségéért, ja, meg a testéért is.
Élmény volt vele élni. Én vele akarok lenni, a múltban, a jövőben és a jelenben. Jó, meg akartam kérni a kezét. Betoppantam a közös lakásunkba. Kitettem magamért, basszus! Ki voltam öltözve, az a délután az övé lett volna, olyan romantikus monológot akartam neki lenyomni, zsebemben lapult a jegygyűrű, fejemben pedig az esküvőnk alapja, de ő nem a forgatókönyv szerint reagált, hanem kisírt szemekkel fogadott. Hoppá, ez itt a fordulat.
Megfogta a vállam, egy mozdulattal leültetett egy székre. És beszélt és beszélt és beszélt. Nem konfliktust indított, hanem lezárt valamit. A kapcsolatunkat.
Kidobott! Engem! Andrew Cage-et!
Belegázolt a becsületembe, ráadásul egy tipikus, zéró konkrétumot tartalmazó, női okfejtéssel. Hogy ő nem tud velem élni! Olyan határozatlan vagyok, olyan céltalan, olyan szorongó, olyan szétszórt, olyan gyerekes, olyan zárt, aki soha nem beszél magáról, de ezt nem hajlandó elismerni, olyan felszínes, olyan, aki nem becsüli meg az időt! Haha, röhög a vakbelem!
De belül érzem, ahogy az összetört életem szilánkjai vagdossák a szívemet...
Jó, ennyi, mielőtt még átmegyek légvárakat építő lovagba. Fúj. Amúgy is landol a gép. Mindjárt Florida talaján fogok állni, jövök haza a szüleimhez. Huszonötéves agglegény lett belőlem. Zsííír...
