Leköszönések

Maffia

   Sziasztok!

  Húha, hát elképesztően nehéz nekem most megírni ezeket a sorokat. Nem tudom, hol kezdjek hozzá, és azt sem, hogy egyáltalán mit mondjak el. Na mindegy is, nem fokozom itt a hangulatot, mert ez nem valami drámai valóságshow, hanem belecsapok a közepébe.

   Kilépek.

 És igen, most kellene valami ütős indok, mondjuk, olyasmi, hogy felakasztotta magát az aranyhalam, és tisztára depcsybe estem, de sajnos semmiféle halam sincs, nemhogy szuicid hajlamú. Egyszerűen ez nem fér bele az életembe. Tudom, eddig semmi gond nem volt vele, végigtoltam egy egész tanévet, miközben aránylag aktív voltam, de most maximálisan szeretnék ráfeküdni a tanulásra. Meg a sulin kívüli életemre, mert időközben olyan is lett.

  Nem is szeretném túlragozni a dolgot, egyszerűen nem lenne rá időm. Szünetelhetnék, igen, de hogyha úgysem térnék vissza soha, akkor semmi értelme nem lenne ennek, csak titeket hitegetnélek, hogy majd lesz cikk, csak most ez meg az van. Biztos vagyok benne, hogyha jobban igyekeznék, akkor be tudnám osztani az időmet, akkor tudnék posztolni, de nem ér nekem ennyit az egész.

  Nem tudom, mit mondhatnék. Itt kéne jönnie egy könny- és nyálcsorgatós résznek, ahol hálálkodom, ahol elzokogom, hogy mennyire fog hiányozni ez az egész meg blablabla. De nem szeretnék hazudni, csak egyszerűen úgy érzem, kinőttem ebből. Nem az írásból, csak a blogolásból. Már nem tüzel fel, nem érdekelnek a konfliktusok, nem érdekelnek az újabbnál újabb blogok, és sajnos úton-útfélen arra kellett rádöbbennem, hogy a széthúzás és az utálkozás ebben a bloggervilágban nagyon undorító.

 De azért hatalmas köszönet mindenkinek, aki hozzájárult a bloghoz – a hetvennégy feliratkozónak, a sok kommentelőnek, kritikaírónak, azoknak, akik a blogjukon hirdették a mienket, azoknak, akik a face-es csoportok blogkeresős posztjai alá linkelték a mienket, azoknak, akik kattintottak, így létrehozva a rekordnagyságú megtekintéseket, azoknak, akik pipáltak, azonak, akik pluszegyeztek (fogalmam sincs, mi ez, de biztos jó dolog), azoknak, akik szavaztak ránk a Blogger Awardon és azoknak, akiket a barátaimnak hívhatok. Szóval mindenkinek. Nagyon jól estek ezek az apró figyelmességek, feldobták a napjaimat. Köszönöm a figyelmeteket, a lelkesedéseteket, a szereteteteket, a támogatásotokat. Szóval mindent. Sokat jelent, hogy itt voltatok, és remélem, megértitek a döntésemet. Köszönöm ezt az egy évet! Meg köszönönöm az ezt megelőző kettőt is!

  És egy külön bekezdést szentelnék Mirának (érezd magad megtisztelve, please). Köszönöm neked a lehetőséget, a sok ötletet, az odaadást, a lelkesedést, hogy végig itt voltál az egy év alatt, nem tudom kifejezni a hálámat. Nagyon megtisztelő volt a szerkesztőtársadnak lenni, mert elképesztően különleges vagy. 

   És hogy ezután mi lesz velem? Tanulgatok, élem az életemet, novellákat gyártok, esetleg ráfekszem végre a regénykezdeményemre, de azt nem hinném, hogy blogos keretek között találkozni fogunk a továbbiakban, ám ha valakinek szüksége van rám (kétlem, hogy lenne ilyen, de azért menő vagyok), akkor az írjon mailt (kato.emcii@gmail.com – nem röhög, tízévesen csináltam, és akkoriban nagyon menőnek tűnt a nevem meggyalázása) vagy keressen Face-en (Em Kató). 

   Üdv: 

  Maffia (vagy Kató Emese, ha már úgyis tudjátok, ki vagyok, csak eddig próbáltam eltussolni a ratyi nevemet)

Mira

Ki voltam? Ki leszek? Egyáltalán, ki vagyok?

E sorokat úgy írom, hogy bár a dolgokban bizonyos vagyok, de a bizonyosban bizonytalan. Nem tudom, hogy fejezzem ki magam, hogyan törjek ki ebből a láthatatlan dobozból, de megpróbálom leírni -, azt, ahogy vagyok, aki vagyok, és akivé lettem.

Szeptember 29. Az első, bevezető cikkünk napja, a blog kezdésének publikus időpontja... bár fejben, ez már sokkal előbb szerveződött. Megtaláltam Maffia ask.fm-ét, és úgy gondoltam, nekem kell egy ilyen ember. A mindennapokba. Nem haboztam írni neki.

Maffia volt akkortájt a mentőövem... azt hiszem, ő segített a legtöbbet az írásaival, az emailjeivel. Tudtam őszintén nevetni, írni, bizakodni. Igazinak éreztem kapcsolatunkat, ... És sok üzenetváltás után, úgy éreztem, hű, ez a lány tud írni. Nem lenne ám jó ha lenne egy közös blogunk?

Gondolkodtunk, melyik név illene a blogra... Kaktuszfa? Esetleg valami hivatalosabb? Legyen valami különlegesebb latin név? A választás a Kaktuszfára esett, ami az én ötletem volt, de Maffia már akkor is megengedte, hogy az idióta ötleteimmel elpusztítsam a blogger világot. :D Azt hiszem, valahol itt dőlt el e blog sorsa. A Kaktuszfa megnyílt pár héttel utána, és a többiek megláthatták az első posztot, pötyögéseket, cikkeket.

Ekkor indult a bloggeres éveim legjobb szakasza. Mert bizony, én előtte is szeretetteljesen bloggerkedtem... akik régebb óta ismernek, tudják, hogy elég közel állok Isobel Calderhez. Annyira, hogy én ő vagyok.

Maffiával lelkesen dobáltuk ki egymás után a bejegyzéseket, szívtuk be a kommenteket, cserélgettük designt. Azt hiszem, az aranykorunkat éltük. Olvastak minket, aminek annyira örültünk, hogy pozitív hullámokat sugároztunk a blog felé, mindeddig, a 74 feliratkozóig.

Nehéz megírni az utolsó mondatokat arra a blogra, amit a kedvencednek nyilvánítottál. Amit minden nap lecsekkoltál, megnézve, jött e chat vagy komment üzenet. Amire legnagyobb boldogsággal írtál... de hogy is van az a számomra mostanra elég közkedvelt mondat? Igen, valahogy úgy... minden jónak vége egyszer. Ez illik ennek a kis bejegyzéskének a hangulatához a legjobban, hiszen bár a Kaktuszfátót búcsúzunk, azt hiszem, szeretettel teszem. Úgy, hogy nem dühöt és mardosó fájdalmat érzek magamban, hanem hálát, és szeretetet. Mérhetetlen örömet, hogy eddig eljutottunk, köszönetet érezve MINDENKINEK, aki kommentelt, feliratkozott, vagy egyáltalán kipipálta azt a kis rublikát, amit a bejegyzések alatt virít. Köszönöm mindenkinek, aki támogatott, inspirált, vagy akire barátnőmre tekintettem...

Mivel a Kaktuszfa bezárásával én is elmegyek a blogger világból. Nincs összekötve ezzel, szóval ne vonjátok a szememre, de már jó ideje gondolkodtam azon, hogy talán a Kaktuszfának bezáráshoz kéne hogy folyamodjon. Itt az iskola, a barátok várnak, a családom számít rám, és nem elsősorban, kissé megutáltam azt a légkört, ami itt szívok, ezt a szennyezett levegőt, ami a blogger társadalom körül terjeng.

Nem kell szomorkodni. Ez nem a vég még. Még találkozunk valamikor... egyszer, egy másik életben... persze, vicceltem, annyira nem tűnök el. Az ask.fm-re bármikor írhattok, emailt is fogalmazhattok, facebookon is zaklathattok.

Ezt szánom az utolsó bekezdésemnek a Kaktuszfán, szóval próbálok valami értelmet préselni bele. Mit is mondhatnék, srácok. Nyálasnak tűnik, de nyálas is; szeretek mindenkit, aki arra vetemedett, hogy Kaktuszfát olvasson. Szeretek mindenkit, aki kifejezte véleményét a komment szekcióban. Szeretek mindenkit, aki elolvasta ezt a túlságosan hosszú bejegyzést, amiben csak szipogva nosztalgiázok. Szeretek mindenkit, aki a barátom volt, ebben a 2 éves bloggeres pályafutásomon. Szeretek mindenkit, aki biztatott az írásommal kapcsolatban. Szeretek mindenkit, akinek írhattam, hogy most egy kifejezetten szar napom volt. Szeretek mindenkit, aki szeretett. És legvégül, szeretlek, Maffia, te aljas vízikaktusz.

Sok-sok szeretettel és csontropogtató virtuális öleléssel:

Mira és Maffia,
a Kaktuszfa hálás szerkesztői.

- THE END -