Sziasztok!
Jelentem, túléltem a vizsgát, ami még számomra is hihetetlen, de valami rejtélyes balszerencse nagyon azt akarja, hogy ne tudjak aktívkodni, elromlott a tabletem (rajta amúgy minden írásom, a majdnem kész regényem, de nem gáz), ami azt jelenti, hogy kénytelen voltam telefonon megírni ezt a bejegyzést. Szóval annak ellenére, hogy utálom, ha valaki ilyet kér, nézzétek el nekem az esetleges formázási és helyesírási hibákat, a hangyatöknyi képernyőn nagyon nehéz bármit is csinálni... Ígérem, hogyha anyagilag majd megengedhetek magamnak új gépet vagy felélesztik végre a régit, akkor át fogom nézni.
Amúgy annyira nagyon örültem a három kommentnek, és a majdnem kétszáz megtekintésnek a blogos szösszeneten. *w* És a negyvenegy feliratkozó? Még mindig nem tudom leírni, hogy ez mekkora csoda számomra. Szeretettel köszöntöm Nittit, Parfüm Felhőt, Mirtillt, Gretát, Alizt és Mayt. :3
––––––––––
Április 2. 05:40. A szombat hajnali, gyilkos időpont ellenére a rohadó, koszos ablakú iskola előtt mintegy nyolcvan emberi lény és ismeretlen fajú tanáraik ácsorognak, és bár a hideg a csontjukig hatol, a szél baljóslatúan süvít, ráadásul a gyatra közvilágítás miatt még azt sem látják, kihez beszélnek, izgatott sikongatások és pszichopata röhögés törik meg a hajnal komorságát, senki nem fáradt, nem feketéllnek karikák a szemeik alatt, cseppet sem fáznak, nem akarják kikanalazni a töritanáruk szemét, hiszen fűti őket az utazás láza.
Haha, csak vicceltem, valójában majdnem átmentünk lóba, és állás közben átgaloppoztunk az álomvilágba, gyilkos dühöt éreztünk a töritanárunk iránt, és megfagytunk. Vagy legalábbis én.
De mindegy, hamarosan felcsődöltünk a buszra, és a mögöttem szundikáló srác lefotózása, illetve néhány idióta selfie lövése után, amiken úgy nézek ki, mint egy retardált fóka, mindenki izgatottan sasolta, hogyan gurulunk ki Budapestről, és vánszorgunk be Bécsbe. Nem haladtunk fénysebességgel, sőt irdatlanul lassan mentünk, szóval volt időm türelmetlenkedni.
Amint átgördöltünk a határon, nagyon figyeltem mindent, hogy magamba szívjam a legapróbb részleteket is – a tágas réteken sorakozó szélmalmokat, amik csodálatosan egyszerre mozogtak, a szürke, ódon hangulatú, füstfelhőket böfögő gyárat, ami beszennyezte az ég végtelen kékjét, a sötét alagutakat, aztán később a járda mellett futó aranyeső és cseresznyefa sokaságot (hah, igen, ennyire nagy bioszos vagyok), a művészien faragott és megépített házakat. Szóval mindent.
Aztán megérkeztünk a Természettudományi Múzeumhoz – a csapat amúgy háromfelé szakadt, egyesek az Albertinába mentek képeket nézegetni, mások pedig a Technikai Múzeomot (vagy ahogy érdekes stílusú rajztanárom mondta, csodás átéléssel, a Teknisöszt) látogatták meg, de mivel én a természetibe mentem, alap, hogy ott álltunk meg –, de persze nem is a mi sulinkról lett volna szó, hogyha minden rendben megy, most is megbüntették az egyik buszt, mert nem vett matricát... Ciki.
 |
| Bécs szennyes betonja szent lábunkat mossa. |
