2016. augusztus 28.

Az Egyszer volt, hol nem voltról Maffia-szerűen

Fangörcs bejegyzés – első rész

Halihó, rántott husik!
Remélem, ezt nem vettétek komolyan, de mostanság annyi helyen láttam, hogy ilyesféle módokon becézik az olvasókat, ezért úgy döntöttem, beszállok a trendbe, és mindegyikőtöknek adok egy ételnevet, aztán összeállítok belőletek egy komplett étlapot. Muhaha. :D
Oké, azt hiszem, valami nem oké velem. Biztos, a sulikezdés teszi, remélem, örültök, hogy emlékeztettelek rá titeket. :D De visszatérve az étlaphoz, mivel 73-an vagyunk, szerintem elég sok elemet tartalmazna, nyammm. És az újak is rákerülhetnek – remélem örültök, Éva, Pandastic Mialyn, Jázmin és Egy egyszerű lány. Ez most igazából egy egyedi mód, hogy kifejezzem, mennyire örülök nektek. 💙
A legutóbbi posztom elején pedig említettem azt a bizonyos botrányba fulladt Blogger Awardot. Őszintén nem hittem volna, hogy van esélyünk, hogy van esélyem, de nyertem. És annyira totálisan meghatódtam, mert egyrészről nyilván simogatja az egómat, másrészről pedig nagyon sokat jelent ez a támogatás! Tényleg, ezt a díjat nem én nyertem, mert nem én vagyok a legjobb, hanem ti, mert TI VAGYTOK A LEGJOBB OLVASÓK! Nem tudtam megköszönni eléggé a nevezést sem, és ezt sem, de azt hiszem, mindnyájatokat megajándékozlak egy nyálas, virtuális puszival, és hogyha van bármiféle óhaj-sóhaj, akkor nyugodtan keressetek fel, mert azt hiszem, ezek után mindegyikőtök adósa vagyok.


Amúgy a napokban van három éve, hogy blogolok, hah, menő vagyok. :D

–––––––

  Ez életem első teljesen végignézett sorozata, amit maximálisan élveztem is (mert az Awkward esetében minden részben a hajamat téptem, miközben arról álmodoztam, hogy kitépem Jenna karját, hogy azzal verjem agyon, mert az a csaj akkora hülyeségeket tett, argh). Az első sorozatom, amiből mindenféle probléma nélkül megnéztem egyszerre hat részt. Az első sorozat, amiről üvöltve tudtam mesélni fűnek-fának. Az első sorozat, aminek körömrágva vártam az új részét, és még a történelemórákon is azon töprengtem, mi lesz imádott vagy éppen utált hőseimmel. És az első sorozat, amin bőgtem – oké, ezt talán jobb lenne letagadni.
   És akkor most nézzük, miért is olyan sikításra és ugrálásra késztetően jó.

1. ÉVAD
  A Gonosz királynő éppen ördögiségéből adódóan nem kaphatta meg a mesehősök által áhított boldog befejezést. És ahelyett, hogy ebbe beletörődött volna, és elviselte volna a szomorúságot, a magányt, az utálatot, úgy, hogy közben végig kellett volna néznie, ahogy a többiek, a hősök szivárványokon ugrálnak az unikornisaikkal, úgy döntött, hogy a boldog befejezés kiharcolóitól is elveszi ezt a kiváltságot. Bájos. Mindezt úgy érhette el, hogy kiszórt egy átkot, ami a mesehősöket, az Elvarázsolt Erdő lakóit Main államba repítette, a varázslat nélküli világba, ahol új életet kezdtek, csak éppen az emlékeiket vesztették el, és újakat kaptak helyette. Ebben a városban, Storybrooke-ban nőtt fel egy Henry nevű fiú is. Mikor kapott egy mesekönyvet a tanárnőjétől, máshogy kezdte látni a dolgokat. Legyünk őszinték, mindenki azt hitte, meghibbant, ugyanis azt hangoztatta, a nevelőanyja a Gonosz királynő, és a város többi lakója is a mesékből lépett ki. Épp ezért elment, és megkereste a szülőanyját, akiről a mesekönyv azt írta, képes megtörni az átkot. Mikor a nő, Emma a városba érkezett szkeptikusan viszonyult Henry fantazmagóriáihoz, de egyre több furcsa dolgot tapasztalt, amik megváltoztatták a véleményét.

2016. augusztus 9.

Mi

Sziasztok!
Kicsit zsúfolt lett az augusztus. Meg az egész nyár is. :D De azért itt vagyok, és egy olyan rövidke novellával jöttem, amilyet tőlem soha többet nem fogtok látni, szóval élvezzétek ki. Igen, romantikus. És igen, nincsen benne halál.
Amúúúgy... most zajlik a Blogger Award. Aki régebbi motoros, és már tavaly vagy tavalyelőtt is követte Bloggerfölde eseményeit, tehát tudja, miről van szó, az ugorjon egy bekezdést. Szóval ez tulajdonképpen egy blogverseny, de valahogy sokkal rangosabb annál, mert évről évre megrendezik. Az ötletgazda Lana volt, aki 2014-ben indította útjára a díjkiosztót. Tulajdonképpen nincsenek különös szabályok, mindenki nevezheti a kedvenc blogjait, bloggereit különböző kategóriákba, majd szavazással dől el, ki a legjobb. Vagyis a legkedveltebb, mert a döntés itt maximálisan az olvasók kezében, a ti kezetekben van. Tavaly az rendezte meg, aki megnyerte a legkedveltebb designblog címet, azaz az EWD, idén pedig az ABD-é a megtiszteltetés, mert a 2015-ös Awardon ők diadalmaskodtak.
ÉS FIGYELJETEK, ITT JÖN A LÉNYEG!
Idén minket is neveztek legjobb cikkírónak, és hálásak lennénk a támogatásotokért, szóval ha szívesen leadnátok a voksotokat ránk (vagy másra), akkor
KATT IDE!
Tisztában vagyok vele, hogy elég erős a mezőny, de hogyha gondoljátok, akkor nyomjatok egyet a "Maffiára" vagy a "Maffia és Mirára". Amit még tudni kell az az, hogy a szavazás mától tizenkettedikéig tart, és mindennap tudtok szavazni egyet minden kategóriában. A blogon azt írták, ez három voksot jelent, de mivel négy napig tart a szavazás, szerintem annyit. :D
Illetve ezer hála Bellsnek és Heathernek, akik neveztek minket. 💙💙💙 Nem tudom, olvassátok-e, lányok, de hatalmas boldogság számomra, hogy a mi blogunkra gondoltatok, teljesen meghatódtam, és ez nekem akkora öröm, mintha megnyertük volna.
És persze nem felejtettem el, hogy már hatvankilencen vagyunk. Képzeljétek ide a perverz fejemet. :D Üdv itt, Réka és Majra!
Oké, sokat dumáltam, olvassatok inkább. :D

–––––––––––––

   Kint ültem az osztályunk előtti padon, és unottan lapozgattam az angolkönyvemet. Rühelltem ezt a nyelvet, legszívesebben beledobtam volna egy pocsolyába a tankönyvet, aztán rá is ugrottam volna. Oké, kit akarok áltatni? Nem vagyok én ilyen szelíd. Először valószínűleg alkalmaztam volna a príma emberölési és -kínzási receptemet a tanáromon, majd bombát dobtam volna az összes angolul beszélő emberre, hogy ez a nyelv örökre kipusztuljon, és ne kínozza tovább iskolások ezreit.
  Éppen az angolutálat, az elégedetlenkedés és a pesszimizmus csúcsáról szemléltem a világot, ami meglehetősen szarnak tűnt, amikor lépteket hallottam koppanni az iskola retkes, mocskos folyosóján. Rettegve, de izgatottan emeltem fel a fejem a sok izgalmat nem tartalmazó kötetből abban reménykedve, hogy ő jön felém, aztán kapásból le is smárol, mert hirtelen rádöbbent, hogy a csúnyácska, Tarzan-fejű, pesszimista, kegyetlenül bunkó lányokat kedveli, vagyis engem. Azonban csak néhány osztálytársam közeledett, és le is huppantak mellém a hányásárnyalatban játszó padra.
  Lefutottuk a szokásos tiszteletköröket – megbeszéltük az időjárás rendkívüli viszontagságait, megvitattuk ezredszerre is, hogy mekkora ribi a technikatanár, és természetesen az angol szódogáról is beszélgettünk. Színvonalas társalgás volt, mondhatom...