Mi

Sziasztok!

Kicsit zsúfolt lett az augusztus. Meg az egész nyár is. :D De azért itt vagyok, és egy olyan rövidke novellával jöttem, amilyet tőlem soha többet nem fogtok látni, szóval élvezzétek ki. Igen, romantikus. És igen, nincsen benne halál.

Amúúúgy... most zajlik a Blogger Award. Aki régebbi motoros, és már tavaly vagy tavalyelőtt is követte Bloggerfölde eseményeit, tehát tudja, miről van szó, az ugorjon egy bekezdést. Szóval ez tulajdonképpen egy blogverseny, de valahogy sokkal rangosabb annál, mert évről évre megrendezik. Az ötletgazda Lana volt, aki 2014-ben indította útjára a díjkiosztót. Tulajdonképpen nincsenek különös szabályok, mindenki nevezheti a kedvenc blogjait, bloggereit különböző kategóriákba, majd szavazással dől el, ki a legjobb. Vagyis a legkedveltebb, mert a döntés itt maximálisan az olvasók kezében, a ti kezetekben van. Tavaly az rendezte meg, aki megnyerte a legkedveltebb designblog címet, azaz az EWD, idén pedig az ABD-é a megtiszteltetés, mert a 2015-ös Awardon ők diadalmaskodtak.
ÉS FIGYELJETEK, ITT JÖN A LÉNYEG!
Idén minket is neveztek legjobb cikkírónak, és hálásak lennénk a támogatásotokért, szóval ha szívesen leadnátok a voksotokat ránk (vagy másra), akkor
KATT IDE!
Tisztában vagyok vele, hogy elég erős a mezőny, de hogyha gondoljátok, akkor nyomjatok egyet a "Maffiára" vagy a "Maffia és Mirára". Amit még tudni kell az az, hogy a szavazás mától tizenkettedikéig tart, és mindennap tudtok szavazni egyet minden kategóriában. A blogon azt írták, ez három voksot jelent, de mivel négy napig tart a szavazás, szerintem annyit. :D
Illetve ezer hála Bellsnek és Heathernek, akik neveztek minket. 💙💙💙 Nem tudom, olvassátok-e, lányok, de hatalmas boldogság számomra, hogy a mi blogunkra gondoltatok, teljesen meghatódtam, és ez nekem akkora öröm, mintha megnyertük volna.
És persze nem felejtettem el, hogy már hatvankilencen vagyunk. Képzeljétek ide a perverz fejemet. :D Üdv itt, Réka és Majra!
Oké, sokat dumáltam, olvassatok inkább. :D

–––––––––––––

   Kint ültem az osztályunk előtti padon, és unottan lapozgattam az angolkönyvemet. Rühelltem ezt a nyelvet, legszívesebben beledobtam volna egy pocsolyába a tankönyvet, aztán rá is ugrottam volna. Oké, kit akarok áltatni? Nem vagyok én ilyen szelíd. Először valószínűleg alkalmaztam volna a príma emberölési és -kínzási receptemet a tanáromon, majd bombát dobtam volna az összes angolul beszélő emberre, hogy ez a nyelv örökre kipusztuljon, és ne kínozza tovább iskolások ezreit.
  Éppen az angolutálat, az elégedetlenkedés és a pesszimizmus csúcsáról szemléltem a világot, ami meglehetősen szarnak tűnt, amikor lépteket hallottam koppanni az iskola retkes, mocskos folyosóján. Rettegve, de izgatottan emeltem fel a fejem a sok izgalmat nem tartalmazó kötetből abban reménykedve, hogy ő jön felém, aztán kapásból le is smárol, mert hirtelen rádöbbent, hogy a csúnyácska, Tarzan-fejű, pesszimista, kegyetlenül bunkó lányokat kedveli, vagyis engem. Azonban csak néhány osztálytársam közeledett, és le is huppantak mellém a hányásárnyalatban játszó padra.
  Lefutottuk a szokásos tiszteletköröket – megbeszéltük az időjárás rendkívüli viszontagságait, megvitattuk ezredszerre is, hogy mekkora ribi a technikatanár, és természetesen az angol szódogáról is beszélgettünk. Színvonalas társalgás volt, mondhatom...

  Aztán megint az a hápogásszerű hang hallatszott, ami mindig, mikor valaki lépked a padlón. Felnéztem arra számítva, hogy még egy olyan személy közelít, aki elengedhetetlennek tartja, hogy néhány szót ejtsen az orbitális hidegről, ami kint uralkodik.
   De nem.
 Most képzeljük el, hogy a lépteivel azonos ütemű zene csendült fel, ami követte az én szívdobbanásaim tempóját is, és pont akkor néztünk egymásra, mikor a dallam a tetőpontján járt.
   A valóságban azonban csak a jelzőcsengő szólalt meg, hogy felébressze a diákokat, és jelezze, hogy hamarosan kezdetét veszi az első negyvenöt perces rabszolgamunka.
   Mire elért hozzám, rám nézett, és biztos megállapította magában, mekkora nyomi vagyok, de mégis úgy döntött, hogy leereszkedik a mennyek országából, ahol csupa hozzá hasonlatos Adonisz létezik, és megszólítja a pokolban tengődő kis férget.
   – Mrr.
  Ennél azért kreatívabbra számítottam volna tőle, mondjuk, egy szeretlek is megtette volna, vagy hogyha túl kómás volt még a beszédhez, akkor egy csókkal is beértem volna.
  – Mrr. – Azért visszamorogtam, mert még mindig előttem ácsorgott, és fangörcsölni akartam egy haveromnak chaten, hogy kemény két szavas kommunikációt folytattam életem szerelmével.
   – Lesz első óra?
  A hangja! Ó, te jó ég! A hangja nyomán ezernyi sas kezdett verdesni a gyomromban, és hamarosan a felhők közé kerültem száz méterrel, ahova természetesen ő is velem tartott, romantikusan szerelmet vallott, és lezavartuk a világmindenség legjobb, leghosszabb és legfelejthetetlenebb csókját. A probléma csak az volt, hogy még mindig a folyosón voltunk, nem pedig a fantáziavilágomban. Kár.
  – Nem, olyan badass bitch vagyok, hogy lógni fogok, és mindjárt láthatatlanná válok, hogy a tanárok ne vegyenek észre.
   Elröhögte magát. Megértem, életem leghülyébb mondata volt, ráadásul közben egy Niagara folyt a számból, szóval a megszólalásom után fél perccel olyan vörös volt az arcom, mintha valaki ráokádott volna egy kiló paradicsomot.
   – Hol vannak a többiek? – célzott a barátaira.
   Útbaigazítottam.
   Rosszul.
   – Vagyis nem abban a teremben vannak... – szóltam utána, és bár ordítani akartam, csak cincogás jött ki a számon. Igazából egyáltalán nem akartam, hogy megtalálja a többieket, önző módon magamnak akartam, és arról álmodoztam, hogy a lyukas óra végére küld egy SMS-t a csajának, amiben szakít vele, és összejön velem, miután rájött, milyen jófej vagyok, ráadásul szép és okos is, tehát csak én hiányzom az életéből.
  Álmodozva néztem utána. Imádtam a járását. Lassan ment, de minden lépéséből sugárzott az önbizalom, az akaraterő és az, hogy nagyon elhiszi, mindenki tiszteli. Lenyűgöző volt a határozott testbeszéde.
   Tíz perc múlva visszaért, a szívem megdobbant, és azt hiszem visszakapta azt a jókora részt, amit a srác tépett ki csupán azzal, hogy ennyire szeretem, és ennyit foglalkozom vele.
   – Nem voltak ott...
   – Tudom, és mondtam is, csak te addigra visszadugtad a fülesed. – Magamban azt is hozzátettem, hogy mindezt őrjítően szexin csinálta. – Szörnyű, hogy kizárod a külvilágot...
   Megint nevetett.
    – Ma már másodszor röhögsz ki, rohadtul pofátlan vagy – adtam hangot felháborodásomnak.
   – Szóval? Hol vannak a többiek? – kérdezte, miközben még mindig egy ezerwattos vigyor ült a fején.
   Elmondtam, és amikor hátat fordított nekem, úgy éreztem, soha nem fogom többet látni, mert most elment a többiekhez, és soha nem tér vissza hozzám.
   Öt perc múlva reccsent a pad.
   – Szoktál még írni?
  – Igen – feleltem, és emberfeletti örömmel meredtem rá. Nem elég, hogy visszajött, beszélget is velem.
   – Miket? Elolvashatom majd őket?
   – Nem.
   – Biztos?
   – Annyira biztos, mint az, hogy a kémiatanárunk hasa nem kockás.
   Megint mosolygott. Örültem, hogy boldoggá tudtam tenni, örültem, hogy ez a görbe vonal az arcán nekem szól, csak nekem.
   – És te orvos szeretnél még lenni? – Nem jutott eszembe jobb kérdés.
   – Igen.
   Rohadt jót beszélgettünk mindenféléről. Csak úgy folytak belőlem a szavak, pedig alapból elég gátlásos vagyok, és érdeklődve hallgattam az ő mondandóját is. Nem mondanám, hogy húsz perc alatt tökételesen megismertem, de sokkal közelebb kerültem hozzá, ráadásul csak úgy röpködött a szívem a mellkasomban – bár ezt azért ne árulja el senki az orvosoknak, mert kórházba zárnak –, amiért az én társaságomat választotta, és nem a barátaiét, nem a fiúkét. Örültem, amiért értékelte a beteg poénjaimat, és örültem, amiért nem sértődik meg, akárhányszor zúzom porrá az egóját, örültem, hogy együtt vagyunk, és jól szórakozunk. Örültem, hogy ilyen fantasztikus ember. Örültem, hogy határozott, hogy vannak céljai, hogy mer álmodni, hogy nem ismer lehetetlent.
   – Maja – bökte meg a vállam.

   Ránéztem. 

   Ő is rám. 

   Rám mosolygott. 

   Én is rá. 

   Hátratűrte az egyik elszabadult tincsem. 

   Én is megérintettem a haját. 

   Átkarolta a derekamat. 

   A hátára helyeztem a kezem.

   Közelebb hajolt hozzám.

   Én is hozzá.

   Becsukta a szemét.

   Én is az enyémet.

   Aztán a számhoz érintette az ajkait.

  Élveztem. Nagyon jó volt így a közelében lenni, érezni a heves szívdobogását, érezni testének minden rezdülését. Eggyé válni vele. Vele együtt létezni. Elfelejteni mindent, és csak a mostra koncentrálni. Csak ránk koncentrálni. Rá és rám. Rám és rá.

   Aztán ellöktem magamtól. Fizikailag és lelkileg is.

   És elszaladtam.

  Berongyoltam a mosdóba, és csak remélni mertem, hogy nem a férfi feliratúba. Könnyek fátyolozták el az arcom, nem láttam semmit a környezetemből. Hátamat a hideg falnak vetettem, és hamarosan lecsúsztam ülő helyzetbe.

   Arcomat a térdeimbe temettem.

   Eltűnt a pár pillanattal korábbi kiegyensúlyozottság, békesség és nyugalom. Néhány percig hirtelen nem éreztem semmit, csak a hátamat hűtő falat. Aztán kegyetlenül rám támadtak a gondolatok. Egy percig sem kíméltek, éles, fájó, bántó eszközökkel ostromolták az elmémet.

   Rájöttem, hogy vele lehetek teljes. Hogy vele egészítjük ki egymást. Hogy vele akarok lenni. Hogy az övé akarok lenni. Hogy azt akarom, hogy az enyém legyen. Hogy azt akarom, hogy ne csak ő és én, én és ő létezzen, hanem mi. Mert szeretem.

  Csak megijedtem. Megijedtem a rám rontó erős érzelmektől – a ragaszkodástól, a szenvedélytől, a bizalomtól. Megijedtem attól, hogy ezeket ő is viszonozza. És így ostobán, megmagyarázhatatlanul  elszaladtam, ezzel tönkretéve magunkat. Úgy tűnt, nincs többé, nem lehet többé olyan, hogy mi.

   Ültem, és sajnáltam magam.

   Ültem, és sajnáltam magam.

   Ültem, és sajnáltam magam.

   Aztán felálltam, és nem sajnáltam többet magam.

   Megtöröltem az arcom, és kinyitottam a vécé ajtaját.

   Eldöntöttem, hogy megyek, megkeresem, és elintézem, hogy létezzen az a bizonyos mi.

–––––––––––––

Na, milyen volt? Nem az én terepem az ilyen, szóval írjátok meg, ha túl nyálas. Vagy igazából ha van bármilyen véleményetek, akkor nyugodtan pötyögjetek pár sort, mert örülök az építő kritikának.