A mostani cikkemet két Villon-vers ihlette. Nem szeretnék túlságosan sokat beszélni róla, mert amilyen fanatikus vagyok, akár több cikket meg tudnék tölteni azzal, hogy a verseit elemezgetem, meg a személyiségét fényezem, és arról áradozom, hogy mennyire fantasztikusan különös ember volt.
Igazából egy középkori költő, de a versei nagyban különböznek a mai versektől, a kortársai verseitől, és a régebbi versektől is. Szerintem teljesen új témákat boncolgatott a műveiben, ráadásul a költészete olyan, amilyennek lennie kell – helyettünk is mond valamit magunkról, és ezzel elgondolkoztat minket, arra késztet, hogy kicsit ássunk bele a saját személyiségünkbe, nyissuk ki a szemünket, és ne csak azt lássuk, ami az orrunk előtt van, hanem az emberek és önmagunk belsejét is szemléljük meg. Igazából Villont mindig is lázadóként könyveltem el magamban, egy rablóbanda tagja volt, és ennek megfelelően elég "vagány" verseket írt, szóval tényleg keményen kimondta a dolgokat.
Engem különösen két sor fogott meg, az egyik az Apró képek balladájának ciklikusan visszatérő refrénje, a másik pedig a Des Contrares-é, azaz magyarul az Ellentéteké. Nemcsak abban érdekes ez a két mondat, hogy hihetetlenül modern, hanem olyan dolgokat érint, amelyek engem foglalkoztatnak manapság.
Van egy idézet... Nem, ezt újra kell fogalmaznom... Olyasféle idézetnek titulált dolgora kell mondani, amit a mai fiatalok többsége hív csak így, vagyis azok, akiknek száz alatt van az IQ-juk. Ezek igazából közhelyes mondatok, szerzőjük ismeretlen, de valószínűleg nulla élettapasztalattal rendelkezik, és nincs még tizenöt. Ilyen "idézet", szigorúan idézőjelben, és durván ironikus, megvető hanglejtéssel, például az, hogy "Az igaz szerelem az, amikor a kakaóscsigád közepét is odaadod neki.". (Nem hihetetlen, hogy a mai társadalom által primitívnek gondolt, régi emberek sokkal többet tudtak erről az érzelemről, mint... mint például az, aki kiköpte ezt a bűzölgő mondatot?)
Mindegy az a lényeg, hogy egy ilyen primitív mondatocska, ami nagyon mélynek tűnik azt mondja ki, hogy tizennégy éves korára mindenkinek kialakul nagyjából a végleges személyisége.
Na, NEM, NO, NEIN, SOHA! Valószínűleg olyan ember szülte meg ezt a mondatot, aki vagy be volt szívva, vagy nem volt még kamasz, vagy elfelejtette a tizenéves korszakát. Én, aki ebben a fura kamaszkor nevű dolgoban élek, és gondolom, még rengetegen, akik szintén korombeliek, bizonyíthatják, hogy ez nem igaz.
Pont, hogy tizenhárom-tizennégy éves korában kezdi el az embereket érdekelni, hogy kik is ők? Azon kívül, hogy Kishegy Józsikának hívnak, ki vagyok én? Miért vagyok én? Milyen vagyok én? Milyen akarok én lenni? Kivel akarok én lenni? Mit akarok én elérni? Mi értem el én eddig?
Az a baj, hogy hirtelen zúdul ránk ez a sok kérdés, hirtelen ellepnek minket, és nagyon szomorúak leszünk attól, hogy fogalmunk sincs a válaszokról. És senki nem tud nekünk a feleletkeresésben segíteni, és hirtelen olyan, mintha egy nagy-nagy világ tárulna ki előttünk, amiben nincsnek határozott kijelentő vagy felkiáltó mondatok, csupán rengeteg kérdőjel ugrál előttünk. És ez nagyon-nagyon elveszett érzés.
És nincs velünk senki. Az iskolában gyakorlatilag tabuként kezelik ezt a "keresem magamat"-kérdést, nem adnak útmutatókat, hogyan tudunk célba érni. Az a helyzet, hogy mindent megtanítanak nekünk az integrálszámítástól kezdve, a kommunikáció funkcióin át, az endocitózis folyamatáig. De nem tudunk ezekre koncentrálmi, mert közben olyan határozatlanság harcol bennünk.
És nem könnyű kiépíteni a saját önismeretünket, mert hajlamosak vagyunk becsapni magunkat, nem vesszük észre bizonyos zavaró, negatív tulajdonságainkat, mert nem akarjuk elhinni, hogy olyanok vagyunk, nem akarunk olyanok lenni. És ahhoz, hogy eljussunk az önismeretig, maximálisan őszintének kell lennünk magunkhoz. Márpedig ez nem olyan könnyű, hiszen hiába vannak szókimondó emberek, magával szemben mégis mindenki elfogultabb, elnézőbb, vagy éppen százszor kritikusabb, és nehéz megtalálni az arany középutat. És az önámítás, önkecsegtetés szinte teljes leküzdése csak az első, már így is rendkívül magas lépcsőfok.
Csak azután jön a második gerenda, amire rá kell lépnünk: magunk kiismerése. Márpedig ez nem könnyű feladat, nem könnyű észrevenni a saját tulajdonságainkat, mert tetteinket, és azoknak okát máshogy érzékeljük, mint a külvilág. És nem olyan könnyű rájönni, hogy ez inkább realizmus vagy pesszimizmus. Na, meg, vannak olyan tulajdonságok, amiket csak nagyon akarunk a birtokunkban tudni, és lelkünk kamrájában tárolni.
És mindez, az önismeret és az őszinteség kiépítése csak a bemelegítés, ezután jöm az elfogadás, azaz az ELFOGADÁS, caps lockkal. Rendkívül nehéz. Elsősorban már a külsőnket is elfogadni szinte lehetetlen, ugyanis a média által generált, tökéletesnek tűnő sztárokhoz szeretnénk hasonlítani. De mindez valójában lehetetlen, mert ők a tucatnyi smink felett a photosop ügyes, sokszínű lehetőségeit viselik. De ez kisebbrendűségi komplexushoz vezethet, amiből nehéz kilábalni, és alapból hihetetlenül kemény dolog végre elfogadni a külsőnket. Mert... igen, az a rohadt média mindenhol ott van, és ha ma ezt látjuk mindenhol ránk köszönni, akkor meg szeretnénk felelni ennek a nevetséges ideálnak. De nem lehet, mert van, aki duci, van, aki gebe csontváz, vannak magasak, alacsonyak, szemüvegesek, pattanásosak, zsíros hajúak, fakó szeműek, széles vállúak, és így tovább. De ez csak a test, ami nem befolyásolja a belső értékeket. Na, igen, azok a bizonyos belső tulajdonságok, nehéz rájuk koncentrálni, nemcsak a magunk belső tulajdonságait kell észrevennünk, hanem másokét is, és elvonatkoztatnunk a nevetséges, többnyire kevés valóságalappal rendelkező sztereotípiáktól, és a tenger mélyére dobni a külcsínt. Nehéz.
És a legrosszabb az egészben, hogy az önbecsülés sokszor kártyavár-állagú, és egy halvány fújással le lehet rombolni. És nagyon fárasztó újra építeni, ismét, ismét és még egyszer. Ennek az egész önbizalom-dolognak rengeteg idő kell, amíg megszilárdul, és még akkor is, egy hurrikán le tudja rombolni, egészen évekbe kerülhet, amíg masszív hegy nem lesz belőle. És amikor magunkban megint összegezzük, immár századszor, személyiségünk apró darabkáit, eszünkbe juthat, hogy miért is tesszük ezt meg mindig, minden alkalommal, pszichésen nagyon fárasztó.
És, ha megvan a hegyünk, játszi könnyedséggel lavírozhatunk az élet néhol háborgó folyamában, és kacaghatunk a viharokon.
Hogyha tudjuk, kik vagyunk, akkor eljuthatunk oda is, hogy rájöjjünk, kik akarunk lenni. Felépíthetjük a saát vágyainkat, a saját képességeinkhez mérten állíthatjuk fel a céljainkat, jelölhetjük ki az életünk értelmét.
Ha pedig magunkkal végeztünk, bátrabban nyithatunk a külvilág felé, őszinték lehetünk másokhoz, könnyen kiismerhetjük őket, tartós kapcsolatokat alakíthatunk ki, ha ismerjük a partnerünket, akit egyébként milliószor könnyebb megismerni.
Avagy a különbözni-nemkülönbözni kérdése.
Különbözni egy ponton vagány, másnak lenni totálisan jó, és emiatt becsülhetnek az emberek. Vagy le is nézhetnek... Kitaszíthatnak... De ott van, ugye, az, hogy menő dolog elmondani, más vagyok... De kicsit kitaszított érzés is...
Bátran állíthatjuk, hogy én aztán tényleg különbözöm. Ha az osztályommal vonulok, mindig megbámulnak. Ja, meg néha az osztályom is megbámul. Nem vagyok olyan, mint ők, ami már külsőleg is szembetűnő, de belsőleg is másnak érzem magam. Néha nekem is feltűnnek azok, amikről mások beszélnek, hogy kicsit olyan vagyok, mint egy földönkívüli... És néha nagyon rossz, úgy érzem senki nem érthet meg, mert fura vagyok, rossz értelemben fura, és úgy gondolom, jó lenne beolvadnj kicsit, elvegyülni a tömegben. De valahogy olyan fura... nem tudok olyan lenni, mint mások, frusztráló, ha olyan akarok lenni, mintha a saját belső szerveimet tépném ki. Bénító és üres.
Alapjában véve mindenki kap egy alapot, egy sémát, amit szépen kiépít, a saját személyiségét és apró dolgait ragasztja rá. És egészen kicsi korban, amikor azért van már öntudatunk, tényleg mindenki különbözik. Aztán találkozumk egymással, hatunk egymásra, hat ránk a világ, mások véleménye, viselkedése. És sokan elkezdenek hasonlítani, elfogadják a normákat, engedelmeskednek, de valakik kételkednek, mernek kételkedni a megtanított dolgokban, felteszik a kérdést, hogy ez biztos így van-e, így jó-e. És nem alakulnak át a társadalomnak megfelelően, megőrzik a másságukat.
Igazából egy középkori költő, de a versei nagyban különböznek a mai versektől, a kortársai verseitől, és a régebbi versektől is. Szerintem teljesen új témákat boncolgatott a műveiben, ráadásul a költészete olyan, amilyennek lennie kell – helyettünk is mond valamit magunkról, és ezzel elgondolkoztat minket, arra késztet, hogy kicsit ássunk bele a saját személyiségünkbe, nyissuk ki a szemünket, és ne csak azt lássuk, ami az orrunk előtt van, hanem az emberek és önmagunk belsejét is szemléljük meg. Igazából Villont mindig is lázadóként könyveltem el magamban, egy rablóbanda tagja volt, és ennek megfelelően elég "vagány" verseket írt, szóval tényleg keményen kimondta a dolgokat.
Engem különösen két sor fogott meg, az egyik az Apró képek balladájának ciklikusan visszatérő refrénje, a másik pedig a Des Contrares-é, azaz magyarul az Ellentéteké. Nemcsak abban érdekes ez a két mondat, hogy hihetetlenül modern, hanem olyan dolgokat érint, amelyek engem foglalkoztatnak manapság.
"Csak azt nem tudom, ki vagyok."
Van egy idézet... Nem, ezt újra kell fogalmaznom... Olyasféle idézetnek titulált dolgora kell mondani, amit a mai fiatalok többsége hív csak így, vagyis azok, akiknek száz alatt van az IQ-juk. Ezek igazából közhelyes mondatok, szerzőjük ismeretlen, de valószínűleg nulla élettapasztalattal rendelkezik, és nincs még tizenöt. Ilyen "idézet", szigorúan idézőjelben, és durván ironikus, megvető hanglejtéssel, például az, hogy "Az igaz szerelem az, amikor a kakaóscsigád közepét is odaadod neki.". (Nem hihetetlen, hogy a mai társadalom által primitívnek gondolt, régi emberek sokkal többet tudtak erről az érzelemről, mint... mint például az, aki kiköpte ezt a bűzölgő mondatot?)
Mindegy az a lényeg, hogy egy ilyen primitív mondatocska, ami nagyon mélynek tűnik azt mondja ki, hogy tizennégy éves korára mindenkinek kialakul nagyjából a végleges személyisége.
Na, NEM, NO, NEIN, SOHA! Valószínűleg olyan ember szülte meg ezt a mondatot, aki vagy be volt szívva, vagy nem volt még kamasz, vagy elfelejtette a tizenéves korszakát. Én, aki ebben a fura kamaszkor nevű dolgoban élek, és gondolom, még rengetegen, akik szintén korombeliek, bizonyíthatják, hogy ez nem igaz.
Pont, hogy tizenhárom-tizennégy éves korában kezdi el az embereket érdekelni, hogy kik is ők? Azon kívül, hogy Kishegy Józsikának hívnak, ki vagyok én? Miért vagyok én? Milyen vagyok én? Milyen akarok én lenni? Kivel akarok én lenni? Mit akarok én elérni? Mi értem el én eddig?
Az a baj, hogy hirtelen zúdul ránk ez a sok kérdés, hirtelen ellepnek minket, és nagyon szomorúak leszünk attól, hogy fogalmunk sincs a válaszokról. És senki nem tud nekünk a feleletkeresésben segíteni, és hirtelen olyan, mintha egy nagy-nagy világ tárulna ki előttünk, amiben nincsnek határozott kijelentő vagy felkiáltó mondatok, csupán rengeteg kérdőjel ugrál előttünk. És ez nagyon-nagyon elveszett érzés.
És nincs velünk senki. Az iskolában gyakorlatilag tabuként kezelik ezt a "keresem magamat"-kérdést, nem adnak útmutatókat, hogyan tudunk célba érni. Az a helyzet, hogy mindent megtanítanak nekünk az integrálszámítástól kezdve, a kommunikáció funkcióin át, az endocitózis folyamatáig. De nem tudunk ezekre koncentrálmi, mert közben olyan határozatlanság harcol bennünk.
És nem könnyű kiépíteni a saját önismeretünket, mert hajlamosak vagyunk becsapni magunkat, nem vesszük észre bizonyos zavaró, negatív tulajdonságainkat, mert nem akarjuk elhinni, hogy olyanok vagyunk, nem akarunk olyanok lenni. És ahhoz, hogy eljussunk az önismeretig, maximálisan őszintének kell lennünk magunkhoz. Márpedig ez nem olyan könnyű, hiszen hiába vannak szókimondó emberek, magával szemben mégis mindenki elfogultabb, elnézőbb, vagy éppen százszor kritikusabb, és nehéz megtalálni az arany középutat. És az önámítás, önkecsegtetés szinte teljes leküzdése csak az első, már így is rendkívül magas lépcsőfok.
Csak azután jön a második gerenda, amire rá kell lépnünk: magunk kiismerése. Márpedig ez nem könnyű feladat, nem könnyű észrevenni a saját tulajdonságainkat, mert tetteinket, és azoknak okát máshogy érzékeljük, mint a külvilág. És nem olyan könnyű rájönni, hogy ez inkább realizmus vagy pesszimizmus. Na, meg, vannak olyan tulajdonságok, amiket csak nagyon akarunk a birtokunkban tudni, és lelkünk kamrájában tárolni.
És mindez, az önismeret és az őszinteség kiépítése csak a bemelegítés, ezután jöm az elfogadás, azaz az ELFOGADÁS, caps lockkal. Rendkívül nehéz. Elsősorban már a külsőnket is elfogadni szinte lehetetlen, ugyanis a média által generált, tökéletesnek tűnő sztárokhoz szeretnénk hasonlítani. De mindez valójában lehetetlen, mert ők a tucatnyi smink felett a photosop ügyes, sokszínű lehetőségeit viselik. De ez kisebbrendűségi komplexushoz vezethet, amiből nehéz kilábalni, és alapból hihetetlenül kemény dolog végre elfogadni a külsőnket. Mert... igen, az a rohadt média mindenhol ott van, és ha ma ezt látjuk mindenhol ránk köszönni, akkor meg szeretnénk felelni ennek a nevetséges ideálnak. De nem lehet, mert van, aki duci, van, aki gebe csontváz, vannak magasak, alacsonyak, szemüvegesek, pattanásosak, zsíros hajúak, fakó szeműek, széles vállúak, és így tovább. De ez csak a test, ami nem befolyásolja a belső értékeket. Na, igen, azok a bizonyos belső tulajdonságok, nehéz rájuk koncentrálni, nemcsak a magunk belső tulajdonságait kell észrevennünk, hanem másokét is, és elvonatkoztatnunk a nevetséges, többnyire kevés valóságalappal rendelkező sztereotípiáktól, és a tenger mélyére dobni a külcsínt. Nehéz.
És a legrosszabb az egészben, hogy az önbecsülés sokszor kártyavár-állagú, és egy halvány fújással le lehet rombolni. És nagyon fárasztó újra építeni, ismét, ismét és még egyszer. Ennek az egész önbizalom-dolognak rengeteg idő kell, amíg megszilárdul, és még akkor is, egy hurrikán le tudja rombolni, egészen évekbe kerülhet, amíg masszív hegy nem lesz belőle. És amikor magunkban megint összegezzük, immár századszor, személyiségünk apró darabkáit, eszünkbe juthat, hogy miért is tesszük ezt meg mindig, minden alkalommal, pszichésen nagyon fárasztó.
De higgyétek el, amikor az apró kavicsok heggyé állnak össze, az egy nagyon-nagyon kiegyensúlyozott, teljes érzés lesz. Ugyan a hegynek is árthat egy-két erősebb vihar, bánthatják durvább széllökések, de ha egyszer teljesen összeállt, nem lehet lerombolni. Csak türelmesen kell várni!
És, ha megvan a hegyünk, játszi könnyedséggel lavírozhatunk az élet néhol háborgó folyamában, és kacaghatunk a viharokon.
Hogyha tudjuk, kik vagyunk, akkor eljuthatunk oda is, hogy rájöjjünk, kik akarunk lenni. Felépíthetjük a saát vágyainkat, a saját képességeinkhez mérten állíthatjuk fel a céljainkat, jelölhetjük ki az életünk értelmét.
Ha pedig magunkkal végeztünk, bátrabban nyithatunk a külvilág felé, őszinték lehetünk másokhoz, könnyen kiismerhetjük őket, tartós kapcsolatokat alakíthatunk ki, ha ismerjük a partnerünket, akit egyébként milliószor könnyebb megismerni.
"Befogad és kitaszít a világ."
Avagy a különbözni-nemkülönbözni kérdése.
Különbözni egy ponton vagány, másnak lenni totálisan jó, és emiatt becsülhetnek az emberek. Vagy le is nézhetnek... Kitaszíthatnak... De ott van, ugye, az, hogy menő dolog elmondani, más vagyok... De kicsit kitaszított érzés is...
Bátran állíthatjuk, hogy én aztán tényleg különbözöm. Ha az osztályommal vonulok, mindig megbámulnak. Ja, meg néha az osztályom is megbámul. Nem vagyok olyan, mint ők, ami már külsőleg is szembetűnő, de belsőleg is másnak érzem magam. Néha nekem is feltűnnek azok, amikről mások beszélnek, hogy kicsit olyan vagyok, mint egy földönkívüli... És néha nagyon rossz, úgy érzem senki nem érthet meg, mert fura vagyok, rossz értelemben fura, és úgy gondolom, jó lenne beolvadnj kicsit, elvegyülni a tömegben. De valahogy olyan fura... nem tudok olyan lenni, mint mások, frusztráló, ha olyan akarok lenni, mintha a saját belső szerveimet tépném ki. Bénító és üres.
Alapjában véve mindenki kap egy alapot, egy sémát, amit szépen kiépít, a saját személyiségét és apró dolgait ragasztja rá. És egészen kicsi korban, amikor azért van már öntudatunk, tényleg mindenki különbözik. Aztán találkozumk egymással, hatunk egymásra, hat ránk a világ, mások véleménye, viselkedése. És sokan elkezdenek hasonlítani, elfogadják a normákat, engedelmeskednek, de valakik kételkednek, mernek kételkedni a megtanított dolgokban, felteszik a kérdést, hogy ez biztos így van-e, így jó-e. És nem alakulnak át a társadalomnak megfelelően, megőrzik a másságukat.
És kamaszkorban kezd újra felmerülni bennük a kérdés, hogy tényleg jó-e nekik különcként, flúgosként.
Az én válaszom IGEN! Jó furának lenni, mert kellemes érzés megbotránkoztatni az embereket, vicces a felnőttek rosszallóan felhúzott szemöldöke. Jó furának lenni, mert mindig röhöghetsz magadon. Jó furának lenni, mert mindig okozhatsz meglepetést másoknak. Jó furának lenni, mert senki nem tud igazán kiismerni. Jó furának lenni, mert az emberiség valami érdekes okból vonzódik a furákhoz. Jó furának lenni, mert így megtöröm a hétköznapok egyszínűségét. Jó furának lenni, mert soha nem unatkozom – ott vannak a fura szenvedélyek, amik mindig lekötnek: kóros olvasásmánia, radírgyűjtés, macskáscuccgyűjtés, hógömbgyűjtés, kulcstartógyűjtés, medvesajt papírjának gyűjtése, írás. Jó furának lenni, mert saját univerzumot építhetsz ki magadnak. Jó furának lenni, mert egyedül is elvagy, a saját dimenziódban.
Én azt mondom, megéri furának lenni, mert az emberek szeretik a világ színfoltjait. És azok mi vagyunk. A furák. Minket nehéz megunni, éppen ezért térnek vissza hozzánk az emberek.
Múltkor beszélgettem barátnőmmel. Tudni kell, hogy eléggé megromlott a kapcsolatunk az utóbbi időben, mert nem igazán ért rá velem foglalkozni, sok új barátot szerzett, és el is felejtett engem, aki pedig mindig mellette állt. Volt egy nagyon csúnya veszekedésünk, amiben a szemére vetettem, hogy két hónapja nem váltottunk tíz mondatnál többet, ő meg cserébe megmondta, hogy túlnőtt rajtam, a szociális élete szárnyal, én meg csak hátráltatom. Na, mindegy, nem is ez a lényeg, hanem, hogy két hét múlva telefonált, és nagyon szépeket mondott nekem. Először azt hittem, be van csípve... De a lényeg, hogy elmondta, nagyot csalódott az új társaságában, és... és hát, rájött, bármennyire is bizarrul tudok viselkedni, nagyon szeret velem lenni, mert mindig meglepem a furcsaságaimmal. És, hogy nagyon hiányoztam neki abban a két hónapban.
Mert a furák pótolhatatlanok, senki nem olyan, mint ők.
(Ugyanakkor azért az se búsuljon, aki nem különbözik, nekik soha nem lesznek magány-problémáik, őket befogadják a hozzájuk hasonlók.)
–––––––––––––––
Sziasztok!
Tudom, hogy tragikusan régen nem jelentkeztem, fél hónapja! És ráadásul az indokom is a lehető legbénáb, mégpedig a megszokott négy betű – suli... De szerintem bátran kijelenthetem, hogy ez az egész félévem holtpontja, minden napra jut két-három dolgozat, ráadásul rengeteget kell pótolnom, mert múlt hét végén kivettem egy cuki kis betegszabadságot. :D Ma viszont százöt perces verselemzés képében fenyegetett a halál, holnap kémiából írok, és egy matektézé is be lett harangozva. Oké, igazából ennyit erről, mert tudom, nem érdekes, de mégis úgy érzem, muszáj valahogy leírnom, mennyire nem érek rá, hátha így könnyebben megbocsátotok. :D
Meg, mint ebből a kis cikszerűségből is látszik, jelenleg kicsit bizonytalan vagyok magammal és a világommal kapcsolatban.
Viszont muszáj elrebegnem, vagyis inkább elkurjantanom egy hatalmas KÖSZÖNÖM-öt! Minden este megnézem a blogot, és szívmelengető, amit itt találok. Kezdjük azzal, hogy rendszeresen kattintotok a blogra, nézitek a bejegyzéseket, állandóan pipáltok, és minden bejegyzés alatt ott vagytok a kommenteitekkel (köszönöm, hogy írtatok az előző posztom alá, Liza és Dorothy, illetve külön hála ileti a Facebookos véleményezőket, Anettet, Ciarát és Veronikát! <3). Tényleg, rengeteget jelent az érdeklődésetek. És a másik, hogy már TIZENHETEN vagyunk, ez rengeteg. Szóval köszöntöm itt az újakat: Elisabeth-t, Ciarát, Nadine-t, Dorothyt, Ronit, Peytont és Fizzyt! <3 Örülök, hogy itt vagytok.
Éés azt hiszem, most álltam le, mert a végén hosszabb lesz a duma, mint a cikk. :D
(Óó, és útközben felvettek próbaidőre egy designbloghoz kritikusként, nézzetek be, ha van kedvetek: katt!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése