Vérfolt a kanapén

   Adaline Millard fáradtan vonszolta magát a macskakövekkel kirakott úton, miközben szeretettel telt tekintettel vizslatta a bokrok mögött fekvő épületet. Nagy sárga ház volt kőberakással, és a legmodernebb tervek alapján készült. Valójában rühellte a szerkezetét, túlságosan mű volt, az idős hölgy sokallta a kanyargós lépcsőket, elege volt a giccses korlátból, és a tapéta színéhez a libafos adta az ihletet. Ellenben harmincadik éve dolgozott itt odaadással, lelkesedéssel, és,  nem utolsósorban, sikerrel. Elmondhatta, hogy nagy tapasztalata van a pályán, és a hely táplálta az egyszerű hölgy egóját, mindig arra emlékeztette, hogy semmiből igenis lehet valamit csinálni. Ez nyilvánvalóan nem igaz, és nyilvánvalóan nem a vákuumból szülte az épületet, de szerette eltúlozni a dolgokat, és valójában az ismerősei közül senki nem volt ott, hogy bizonyítsa az ellenkezőjét.
  A Matrovich Intézményt tényleg ő teremtette. Az álmaiban. És naivan, bárgyún ezekbe a foszlányokba kapaszkodva fedezett fel egy kezdő építési céget, akik kaptak az alkalmon és az amatőr, de szerintük tagadhatatlanul művészi, mások szerint pedig undorítóan kaotikus stílusukban felépítették azt a monstrumot. Adaline törhetetlen, megingathatatlan, megsemmisíthetetlen eltökéltséggel berendezte, és ápolói szakmáját felhasználva gyermekotthonná nyilvánította, ami elsősorban lelkileg károsult, illetve testileg bénult gyermekeknek ad otthont.
   Adaline-nek soha nem okozott gondot, hogy szót értsen a kissé gyengeelméjű csöppségekkel, hiszen nem látott bele túl sokat a viselkedésükbe, nem tulajdonított jelentőséget az apró dolgoknak, ehhez nem volt elég jó megfigyelő. Ellenben gyerekek társaságában nem érezte azt a különös feszültséget, amit művelt felnőttek jelenléte keltett benne, a gyerekek nem voltak nála okosabbak, és nem juttatták eszébe, hogy ő bizony nem egy zseniális lángelme. Jó, valójában nyílt titok volt, hogy Adaline agyi szintje egy dísztökével vetélkedett, és sajnos minden megmérettetésnél a növény nyert, de a gyerekekkel tökéletes összhangban működött, ezzel pedig rendes életet tudott élni, boldog lehetett, és elérte, hogy tiszteljék, amiben segítségére volt kedves, készséges, engedelmes modora.

   Ahogy fekete magassarkújában kopácsolt az úton, felrémlett előtte az a sorsfordító pillanat, amikor barátnője hamgulatingadozásos, depressziós gyerekével az oldalán végigcsoszogtak az úton. Ő volt az első páciense, vendége, fogadott gyereke, és hatalmas áttörést hozott az életébe.
   Megfogta az ízléstelen rézkilincset, a gusztustalanul faragott faajtót pedig beljebb lökte, miközben katicás kulcstartóját forgatta a zárban. Beljebb lépett egy aranyos kis előszobába, benne tizenöt szekrénnyel, ugyanis egyszerre ennyi gyerek tartózkodhatott a házban, többet a tízfős személyzet nem bírt volna ellátni. És, ha még lettek volna lakók, zsúfolt, büdös csövesszállássá változott volna a terep.
   Mikor lepakolta a bevásárló szatyrokat, és csendben pakolászni kezdett a kis helyiségben, egy ajtó csapódott a veséjének, amitől hosszas másodpercekig nem kapott levegőt.
  – Jaj, Milly! – dörrent rá az ügyetlen, türelmetlen, ám rendkívül művelt szakácsnőre, akinek rendkívüli érzéke volt a sütéshez, és most is épp a konyhából folyt ki termetes ülepe. – A gyerekekre kéne vigyáznod, te magad mondtad, hogy a vacsora kész!
  A megszólított sóhajtott egyet, nem tetszett neki, hogy egy ilyen idióta liba lenézi, de hát, a munkaadója volt, szóval nem vághatta bele még egyszer az ajtót. – De, Adaline. Szörnyűek ezek a gyerekek! És én nem erre szerződtem. Szakács vagyok, nem bébicsősz!
   – Te is tudod, hogy Johnt és a feleségét hazaküldtem, hadd pihenjenek... Emily pedig a gyerekeivel ment el. Livia nagyanyja pedig beteg, ápolásra szorul. – Bugyután nézett előre, és számolgatta, hogy a személyzet többi tagja hol Halloweenezik.
   – Maude és Mary pedig vakációzik, Luke felesége pedig most szült, tudom, de máskor legalább nyolcan vannak tizenötükre, most meg egyedül ötükre... És tudja, hogy nem bírom ezeket a taknyosokat, akik azt hiszik, övék a világ.
   – Jaj, Milly, ne butáskodj... – Majd Adaline kiosztotta szegény szókimondó szakácsnőt, aki fortyogott a dühtől, idegesítette ez a fennköltség, ráadásul Milly diplomás volt, tanult, művelt, tájékozott, gyors eszű, ez a pondró pedig lenézte. Idegesen fújtatott.
     – Remélem, az a Pentagon-fattyú hamarosam elmegy! – tajtékzott.
    – Camille-nek hívják – szólt dorgálóan a szikár Millard, majd nyugtatóan alkalmazottja hátára tette a kezét, szerette Millyt, de túlságosan hirtelenharagú és kiszámíthatatlan volt, mindezt persze kompenzálta a sajátos humora, és szimpatikussá tette vad egyenessége.
    – Akármi is legyen a neve, kiborít az állandó hangulatingadozásaival, mintha két külön lelke lenne, egyszer agresszív, máskor bújós – fújtatott a testes hölgy –, és már megint elkezdte hangoztatni, hogy szerinte kutyák élnek a fejében, és azok irányítják a gondolatait. – Ezt a kijelentést harsány kacagás követte, és felvillant Milly csillogó fogsora. Protkó volt, természetesen szakácsnőként nem érdekelte, milyen egészségnek örvendenek azok a kis gyöngyszemek odabenn, hanem előszeretettel zúdított rájuk mindenféle cukortól fröcsögő cuccot. A hahota egyáltalán nem volt vidám. – Teljesen ez alá a téveszme alá tette az életét, ez irányítja, abszurd, ahogy odamegy Frankhoz-hoz, és elkezdi szagolgatni a fenekét, képzelje, még a fülembe is beleharapott! Gyalázat! – puffogott, miközben a higgadtan figyelő Miss Millard arcába küldött egy jelentős nyáladagot, az idős asszony meg sem rezdült, tűrte, hogy az emésztőnedv szabadon csordogáljon a fején. – Néha pedig rákezd a szokásos nótára, és azt mantrázza, hogy Frank veszélyben van. És, ha ránéz a fiúra, elsírja magát, és a szeretetét azzal fejezi ki, hogy összenyaldossa szegény kölyök fejét. Na, meg az a koordinálatlan, esetlen mozgása! Hát, komolyan mondom visszataszító, ahogy olyan bénán csámborog az emeleten, mint egy hernyó!
     – Ugyan, Milly, lehetnél toleránsabb, Camille srikofzéniás. Ski-zo-fré-ni-ás.
  A szakácsnő, miután Adaline gyomrával megismertette potroha erejét, visszarázta magát birodalmába, miközben idegesen fújtatott, mint egy felbőszült sárkány, csak tűz helyett taknyot okádott. Az volt a bibi, hogy túl jó emberismerő volt, és túlságosan jól érzékelte mások hibáit, így senkit nem tartott méltónak arra, hogy barátjának nevezhesse, mert olyasféle tévhitbe ringatta magát, hogy neki bizony semmi hibája!
   Adaline szeretettel nézett a szakácsnő után, túl bárgyú volt ahhoz, hogy felfogja, Milly utálja őt, és csak a pénzért marad itt. Majd továbbindult, és kinyitva a bejárattal szemben lévő ajtót, felvágtatott a lépcsőn, hogy megnézze, mit csinálnak a gyerekek.
   A ház általában tele volt izgatott csicsergéssel, elfojtott kuncogással, de Halloweenre, és az őszi szünidő idejére, a szülők hazavitték csemetéiket, csak az árvák maradtak itt, vagy azok, akiket a szüleik nem szerettek, és még egy megrágott tortát is többre tartottak, mint a saját vérüket, pedig a MÁS gyerekek voltak igazán erősek, igazán talpraesettek, bennük volt valami olyasmi, ami a többiekben nem volt meg, olyan tapasztalat, amit más nem szerezhetett meg.
   Amikor a falépcső – szintén egy ízléstelen műremek volt – tetejére ért, öt ajtóval nézett farkasszemet, amiket rendszerint hárman laktak, tágassága miatt így is elég tér jutott a benne élőknek, de, ha kevesen voltak, örömmel laktak külön helyiségekben, hiszen ez valami extrém luxust jelentett nekik. Kicsit jobbra pedig egy kisebb folyosó után, újabb szoba nyílt, ez volt Adaline és Milly felségterülete.
  – Charles, Killy, Camille, gyertek le, kedveseim, beszélgessünk, csapjunk egy csendes kis partit.
  – Csendes parti? Á, nem, kihagyom, nekem pezsgésre van szükségem – tiltakozott egy kissrác, majd hatalmas ugrással és zengő kacagással előugrott az ajtó mögül.
  – Na, gyere, Charlie, jó lesz. Jobb, mint a viselkedésterápia – tette hozzá, miután a gyerek kérdőn nézett rá, és kacsintással kísérte utolsó mondatát.
  A kisfiú csak pár napja érkezett az otthonba, de eleven természetességével rögtön belopta magát Millard szívébe. Hiperaktivitása miatt magatartásterápiára szorult, ami eddig kevés biztató eredmény mutatott, de Adaline-t nem abból a fából faragták, akinek ez kedvét szegte volna.
   – Megyek, megyek – szólt szórakozottan, miután ápolója megbökdöste, de előbb elillant a mosdók irányába.
    – Killy, kedvesem, te merre vagy?
   – Kilakkozom a körmöm, és felveszek valami szép ruhát, aztán megyek. – Kacagás szűrődött ki a jobb oldali ajtó mögül, a mögötte elterülő térséget egyébként mindig Killy uralta, saját fürdőszobával a szégyenlőssége miatt. Kerekesszéke pedig az ajtó előtt parkolt. Majd a hang hozzátette, hogy szüksége is lesz a társaságra, mert rengeteget tud mesélni. Adaline erre a gyerekes bájra meghatódottan elmosolyodott, a tizenkétéves szépség olyan felszabadult volt, olyan megnyerő modora volt. Igazi kis boldogságtündér volt.
   Eközben a baloldali szoba ajtaja felcsapódott, és egy lófarkas fekete hajú, beesett arcú lány lépte át a küszöböt, köszönésképp ugrott egyet, miközben majdnem nekicsapódott Adaline-nek, majd végignyalt a nő arcán, aki mosolyogva nézte a tinicsajt, aki cseppet sem volt átlagos, lelki roncs volt, és skizofréniája igazán előrehaladott állapotban volt, gyakorlatilag gyógyíthatatlanná vált. Pedig Camille olyan értékes lány volt egykor, olyan titokzatos, elérhetetlen ifjú hölgy, aki mindenkiben kíváncsiságot ébresztett. Tizenkettő volt, amikor az édesanyja orvoshoz fordult vele, mondván, valami nem oké. Amikor kiderült, milyen beteg, azonnal otthagyta, mint gyilkost a futóhomokban, és ledobták Millard otthona elé. Négy éve küzdött ezzel a pszichés zavarral, és egyre jobban behúzódott a saját világába, egyre kevesebb értelme volt a mondandójának, egyre kevesebbszer kereste mások társaságát, mert úgy érezte mindent, amire szüksége van, meg tudja adni magának, a társadalom pedig nem szereti őt. Megvetették, és ezt jól érezte. Így saját világot épített maga köré, és bombabiztos falakat vont fel, amit még Chuck Norris sem bírt volna áttörni. Egy olyan univerzumot teremtett, amit kutyák irányítottak, és ezek a blökik azt sugallták neki, hogy Frank, szintén a Matrovich lakója, veszélyben van.
   Adaline kézenfogta a lányt, és levezette a lépcsőn, miközben hallotta, hogy Charlie szökkel mögöttük.
  Lassan lépkedtek a fokokon, miközben Camille halkan mormogott valamit, Adaline pedig egyetértően hümmögött, miközben határozottan bevezette a lányt a lépcső mellől nyíló nappaliba, és szépen lesegítette egy fotelbe, majd a tizenéves beteg maga elé húzta térdeit, és meredten szuggerált egy pontot valahol a falon.
  – Megyek, megnézem Franket és Killyt, oké? Addig háttérzajnak bekapcsolom a TV-t. – Az elköszönése szelíd volt, de, amint kiejtette a Tonnerland-fiú nevét, Camille elkezdett remegni, tekintete feldúlt volt, keze pedig zaklatottan remegett.
   Adaline újra megtette a távot, fel az emeletre. Ilyenkor érezte, hogy öregszik, nem tudott már gond nélkül szaladgálni, érezte, hogy csontjai és ízületei már nem bírják a terhelést. Felugrott előtte a nyugdíjba vonulás lehetősége, de szíve elszorult, szerette a munkájat, és úgy érezte, nem képes itthagyni a gyerekeit, nem tudja levenni róluk a kezét, mert hozzá tartoznak, élvezi, hogy felelősséget vállalhat értük.
   Berontott a Frank által birtokba vett tágas terembe, a szobában sötétség uralkodott, és nem akarta átadni az irányítást a redőny alatt betörekvő fénynek. Adaline nem szerette Franket, a fiúnak pár hónapja egy baleset miatt amputálni kellett a jobb lábát, ezt ugyan sikerült feldolgoznia, de a baleset által okozott sokk eléggé megviselte, és gyökeresen megváltozott a személyisége. Ijesztő személy volt, nem lehetett tudni, hogy viccel-e, és egy kicsit... sátánista is. Nem olyasféle kellemes rejtélyesség lengte körül, nem lett ettől vonzó a kisugárzása, inkább visszataszítóvá vált a fiú.
    – Gyere, Frank! Parti lesz odalenn, talán egy kis Halloweeni szellemidézést is megejtünk – lépett az ablakhoz, majd beengedte a hegy mögött eltűnő napsugarakat az áporodott szagú helyiségbe.
   Feleletként egy halk mormogás hallatszott az egyik ágy felől, és a sokat látott gondozó elindult felé, miközben Frank cuccain lépkedett, aki máris szétdobalta minden holmiját a padlószőnyegen. Egy babakék takarón fetrengett, és az anyag színének bájosságát kompenzálta a fiú csontos pofázmánya, fejére kapucnit húzott, és kigyúrt karjain egy baljós, feket pulóver feszült, egy szem lábát pedig farmerba bújtatta.
   – Jó, megyek – szólt –, Adaline. – Ő volt az egyetlen, aki ezen a néven szólította fogadott anyját, más nem volt elég pimasz hozzá.
   – Várlak lenn, Tonnerland úrfi – húzta fel karvalyorrát a nő, majd sértődötten kitipegett a szobából, magára hagyva a kemény srácot, nem törődve azzal, hogy fog boldogulni újdonsült végtagjával, a mankóval.
   Út közben bekopogott Killyhez, és játékosan leszidta, amiért ilyen sokat készülődött.
   – Nem bálba készülsz, cicám!
   Majd lassan elindult a lépcső felé, és hallotta, hogy Frank kopácsol mögötte a fehér mankóval, a srác tekintete engesztelő volt, nem akarta kiborítani Adaline-t, de egyszerűen ilyen természete volt.
Adaline lehuppant a nappali egyik bársonyfoteljébe, Frank pedig mellé ült, és hallatszott, ahogy Killy matat egy szinttel feljebb.
   Együtt lesz a család, gondolta, végre mind együtt fogunk ülni, és boldogok leszünk. Különc család vagyunk. Különc családtagok vagyunk. De elfogadjuk egymást, nem keressük egymásban a hibákat. És talán éppen abban rejlik az összetartásunk, hogy mennyire különbözünk. Mások vagyunk, mint a többiek. És a másságunkban összetartunk. Nincs senkink, de mégis van valakink. Egy ilyen családunk, akit nem választhattunk, de... mégis... olyan... szép együtt ülni, és olyan jó tudni, hogy van valakink.
   Túl nyálas és összefüggéstelen gondolatok keringtek kecses fejében.
   – Képzeld, Miss Millard, bemondták a tévében, hogy van egy nagy-nagy rendőrség. És olyan ügyes emberek vannak benne, szuper kiképzéssel. Azt hiszem, a Nerland család. Így hívják azokat, akik vezetik ezt a csapatot. Csudajó lehet nekik. És most éppen valami kiscsajt üldöznek. És a fiuk elvileg... pszi-cho-pa-ta. – Charlie szavai őszinte csodálatot árultak el. – És a srác az egyik lábát elvileg magának vágta le. Nagyon durva...
   – Ugyan, a hírek túloznak, ezek jórészt pletykák, a média nem ismeri az igazságot, nincs rálátása a valóságra, csak megízleli annak egy darabját, és logikusnak tűnő, de minél drámaibb konklúziót állít fel annak alapján – idézte Milly szavait az őszülő nő, csodálta, hogy mikyen véleménye van, és mennyire szókimondó. – Camille, megmondtam, hogy ne a híradót nézzétek. – És mielőtt a leszidott visszaszólhatott volna, az idősebb fiú felé fordult. – Frank, kérlek, legalább tegyél úgy, mintha nem kívánnál mindenkit a pokolba, kérlek ne fordulj el tőlünk.
   Az izmos, kigyúrt srác kifújt egy csokibarna tincset az arcából, belenézett Adaline kék, bizakodó szemébe, aztán ő is a TV-re meredt, ahol egy monoton hangú nő darálta a világ híreit: Macskát hoztak le a tűzoltók egy ház tetejéről... Anya ölte meg kislányát... Egy kutyát találtak az állatvédők, ahogy a nemi szervénél ki volt kötözve... A viharos szél kicsavart egy fát a földből, ami egy iskola tetejét horpasztotta be... Szellemnek, Frankeinsteinnek, fogorvosnak öltözött gyerekek százai árasztották el Amerika utcáit... A Killer nevű gyilkoscsapat ma is pusztított, áldozataik a gazdag, vagyonos emberek köréből kerülnek ki, Tonnerland rendőr, és felesége egy jól kiképzett csapattal eredt a bűnszervezet nyomába, a Killerék által két hete bejelentett végső győzelem nem állt be, még nem sújtottak le, de a rendőrök szerint álnéven rejtőzködő, tizenhét év körüli lányuk fogja megtenni a döntő lépést, itt egy rossz minőségű felvétel ró...
   A TV egy testhez simuló fekete, sokat mutató ruhában álló lányt mutatott, szeme ragyogott, haja vállig ért, és egyetlen helyen volt benne valami fura elszíneződés.
   – Jaj, Halloweeeeeeeen van! Ne nézzük ezt a buta TV-t, játszuuunk! – csicseregte Killy, miközben kerekes székével kigurult a liftből. Szeme csillogott, lelkesen izzott a tekintete, hajában pedig egy vörös csík húzódott, amit édesanyja kérésére festett be. Nagyjából két hete került az otthonba, de a kezeléseket nem igényelte, csupán pihentetni szerette volna átmenetileg lebénult lábát, ami egy neves specialista szerint hamar rendbe fog jönni, és Killy szervezete amúgy is erős. Néha felhívta az orvost, bár szóváltásaik alatt egyszer sem szólt bele a kagylóba, csak egy parancsoló hang hallatszódott onnan.
   – Hello, Killy! – pattant fel Charles a kanapéról, amit azelőtt is ugrálóvárnak használt. – Remek ötleteid vannak! Játszunk! Kérem, Miss Millard! – nézett mély, örvényszerű barna szemeivel Adaline felé, miközben átölelte a tizenkétéves lányt, aki egy miniszoknyát vett fel.
   – Hmmm... – Adaline összehúzott szemöldökkel meredt Killyre, hirtelen olyan idősnek tűnt, a lába, amit látszani engedett a szoknya... Olyan fura volt, mintha nem tizenkettő lett volna. Állj, le, Ade, dorgálta magát gondolatban, szenilis öreg hölgy lett belőled. Egyszerűen ez a gyerek mindig megbabonáz téged, van valami határozott bátorság a kisugárzásában. És olyan fejlett testileg és lelkileg is. – Legyen. Mit szeretnél, Killy?
   Camille áthatóan meredt a helyiségben tartózkodó másik lányra, és hirtelen undor fogta el, ahogy nézte a kerekesszékében terpeszkedő kiscsajt. Valahogy olyan ismerősnek tűnt neki, mintha az előbb is látta volna...
   – Jaj, ugyan, Killy. Nem nekünk van Halloweenünk, hanem a normális embereknek. Tudod, azoknak, akik megvetnek bennünket. Annyira örülök, hogy én nem vagyok közülük való, nincs semmi közöm ezekhez a sztereotípiákat gyártó, külsőről ítélő, felszínes barmokhoz, akik nem óvják a kapcsolataikat, használják ki a lehetőségeiket, akiknek csak a pénz, és a kézzelfogható értékek számítanak, a mentális, lelki kincseket nem becsülik eléggé. Ha tudnák, mennyivel különlegesebbek vagyunk, mint ők... Azt hiszem, Doggy üzenni szeretne nekem... a szobámban – mondta Cam, miközben felállt, és imbolyogva elindult a lépcső felé, hogy majd fent konzultáljon a fejében élő ebbel. – Ez fontos, úgy érzem, figyelmeztetni szeretne a veszélyre, de tudjátok, milyen félénk, nem szívesen beszél mások előtt. Ó, és Frank – a fiúhoz lépett, átölelte, és miután megszagolgatta az arcát, végigsimított rajta a nyelvével –, vigyázz magadra! Úgy érzem, Doggy is félt téged, az ő megérzései pedig kifejezetten jók szoktak lenni.
   – Ne, Camille! – kiáltott fel rémülten Killy, miközben ujjait a vézna lány karjára kulcsolta. Majd higgadtabban hozzátette: – Olyan jókat fogunk játszani, biztosan élveznéd te is.
  – Jól mondod, Killy, nem kell ám elmenned, Cam, naaaa, egyszer van Halloween – győzködte Charles is.
   – Olyan hangulatromboló vagy, fú. – Ez Frank volt.
  – De, srácok... Doggy. Ő a mindenem, és mindig mellettem áll, velem van, nem hagyhatom cserben!
  – Igen, és minket itthagyhatsz? Végül is... persze, simán, csak tudod, mi csak az igazi családod vagyunk, nem csak hangunkkal tartjuk veled a kapcsolatot, hanem testünkkel is melletted állunk.
   – De, Frank, ezt meg kell értened. Doggy... az Doggy.
  – Ó, igen. Doggy az életem. Doggyt szeretem. Doggy segít engem. Doggy a legeslegjobb dolog a világon – utánozta Frank Camille hangját. – Vedd már észre, hogy ez mennyire nevetsé...
  – FRANK!!! ÁLLJ LE!!! – Adaline kiáltása betöltötte a kis teret, úgy csattant, mint egy boxoló pofonja, és a törékeny, apró nő a két fiatal közé állt, megfogta Camille kezét, és szelíden végigsimított a körmein, amikkel előbb még a fiú fejét akarta kidekorálni. – Maradsz, Camille?
   Erőtlen bólintás volt a válasz, amit Killy egy elégedett köszönömmel nyugtázott.
   Mindenki helyet foglalt, és még Charles is elég nyugodtan ücsörgött. Az öt ember egymás tekintetét kerülve meredt az ölébe ejtett kezeire, kaparta a falat, rágta az ajkát... A hangulat a heves vitával elromlott, mindenki tudta, hogy Camille lobbanékonysága megfékezhetetlen, pláne, ha Doggyról, az ő képzelt hangjáról van szó. Frank pedig a lehető legutálatosabban viselkedett. Pont ő, aki testvéreként imádta Camet, aki egy este kitálalt Adaline-nek arról, mennyire fontos neki a lány, és azt is elmondta, hogy képtelen lenne feldolgozni, ha soha többet nem láthatná.
   – Oké, szerintem mesélhetnénk rémtörténeteket, ezzel megidézve a Halloween szellemét, és hogyha lelke már kitölti ezt az aprócska szobát, a borzongató hangulat garantált – szólt végül teátrálisan Killy, majd a lámpakapcsolóhoz gurult, behúzta a függönyöket, és hamarosan csak Camille dühösen szikrázó szeme teremtett valami kis fényt.
   – A lámpa nagyokat villanva lekapcsolódott, egy pillanatig csend honolt, majd ijesztő recsegés töltötte be a teret... Nem tudták, mi ez az idétlen kopogás, amit vad surrogás kísér. – Killy belekezdett egy rémtörténetbe, később pedig Frank vette át a mesélő helyét, aki kétségtelenül tehetségesebb volt ezen a téren, hiszen a lány már-már mesterkélten bénának számított. Mély hangját Frank viszont állandóan megváltoztatta, milliónyi szereplőt adott elő különböző hanglejtéssel, hangszínnel, tempóval, miközben ujjaival kopogott, nyelvével csettintett, hogy még jobban fokozza a feszültséget. Charles szinte végig ordított, Killy is megengedett magának egy-két ijedt sikkantást, és Camille is rázkódott, Adaline pedig legszívesebben felkapcsolta volna a lámpát, de tudta, ezzel eloszlatná azt a csontrázó, gyilkos hangulatot, amit megteremtettek.
  – A baba megölte a lányt. Apró, hideg ujjacskáit felcsúsztatta megvásárlója mellkasán, végigkopogott a nyakán, majd végül körmeit belevájta a finom húsba, érezte, ahogy vér serken fel. És a szőkeség, aki a karjai alatt vergődött, nyakához kapott volna, de már csak a hörgés hallatszott, pillanatok múlva már nem kapott levegőt. A piros arcú baba gonoszan felnevetett, elhúzta száját, és felvillantak apró, hófehér fogai. Majd a szájában lévő éles pengéket használva, rávetette magát a kislány fejére, pillanatok múlva vérrel pettyezett hajcsomó hullott ki a szá... – Frank folytatta volna a mesélést, amikor Killy hozzávágott egy párnát, a lövedéket pedig egy ijedt sikítással kísérte.
   – Párnacsataaaaaaaaaaaa! – ugrott fel izgatottan Charlie, majd megbombázta néhány párnával Franket, adott egyet Killynek, és még Camille-t sem kímélte.
   – Ó, te kis te – ugrott fel Camille, és játékosan megcsikizte a kisfiút, aki visong a nevetett, és a kanapén vergődött, miközben Camille minden testrészét extranagy csikiadagban részesítette. Nem tudott haragudni a kissrácra, hiába volt idegesítően eleven, túlságosan nyomulós, volt valami ártatlanság barna íriszeiben, aminek nem tudott ellenállni.
   Hamarosan mindenhol párnák voltak, és mindenki ügyesen célozgatta a másikat. Háború volt, nem lehetett szuszogva elnyúlni a kanapén, hanem meg kellett leckéztetni a másikat, megmutatni, ki a főnök. Frank nagyon jól taktikázott, bebújt a fotel mögé, azt használta fedezéknek, de közben mindenkit elárasztott lövedékekkel. Camille párnái viszont hihetetlen erővel süvítettek a levegőben, bár kevésszer értek célba. Mindenki azt gondolta volna, hogy Charlie nem fog tudni lesből támadni, pedig nagyon ügyesen elrejtőzött az éjszaka takarásában, és aztán agresszív kiáltásokkal kitört, mindenkit jól meglepve. Killy dobásai voltak a legpontosabbak, garantáltan eltalálták az egyik ellenfelét, sőt, még az izgatottan rohangáló, mozgó Charlie-t is megbombázta. Azt mondta, a pontosság a vérében van. Adaline pedig igazi partizánakciókat folytatott, hátulról rontott az átmenetileg halálos ellenfelévé vált gyerekekre.
   Frank adta fel végül először, elnyúlt a kanapén, és öreg csontjaira hivatkozva pihenést kért. Azt azért megjegyezte, hogy "ez olyan kurva fárasztó, hogy olimpiai sportágként is megállná a helyét".
   Hamarosan pedig Camille, Charles és Killy is feladták a katonai szolgálatot, és a tágas nappali különböző helyein fetrengtek, Killy kivételével, aki a kanapé mögé parkolt kerekesszékével, és ott pihent. Mindannyian behunyták a szemüket, és csak a halk szuszogás hallatszott.
   – Hé, nem is tudtam, hogy ilyen alacsony vagy – hallatszott Camille hangja, bár senki nem tudta, kihez beszél, és nem is érdekelte őket –, és pont ugyanúgy né... – Nem folytatta, hangja elcsuklott.
   Senkit nem érdekelt Camille magánbeszélgetése, máskor is előfordult, hogy szavainak nem volt címzettje, különösen gyakran megesett az ilyesmi, ha fáradt volt. Csak halk nyöszörgés hallatszott, apró matatás, és nem sokkal később pedig egy kiáltás.
   – Van valami... piros... ó, Istenem, Frank fejénél. – Killy hangja hisztérikus volt, és úgy beszélt, mint, aki nem kap rendesen levegőt. Erre Charles, és Adaline gyorsan felpattant, és mire a fotelhez siettek, Killy felkapcsolta a villanyt.
   És akkor minden világos lett. Olyan megrázó volt a kép, olyan hihetetlen, de a nyomok mind egyetlen megoldás felé mutattak. Lehet, hogy mégsem lett minden fényes, hiszen Adaline elméjét sötétség borította el a gondolatra... Nem tudta elhinni, hogy igaz, amit lát. És nem is akarta elhinni, de aztán rá kellett jönnie, hogy ebben a helyzetben a logika mondja az igazat, nem a személyes érzelmek.
   Camille, Camille Pentagon, a skizofrén, gyenge, megtört, zavart elméjű Camille arcát kezeibe temette. Testét rázta a hideg, miközben ujjbegyeit rejtegette. És előtte... Frank feküdt, a mellkasa véres, és egy konyhai kés pihent rajta. A szíve nem dobogott. A kés, Camille kése pontosan talált be, esélyt sem hagyott a fiúnak a túlélésre. Kegyetlen, nagyon kegyetlen volt a gyilkosság.
   A lány elszaladt, látszott, hogy arcát könnyek áztatják, zavarodott volt, és nem értette meg teljesen, hogy mit tett. Egyszer csak világos volt, és ott állt Frank... hullája mellett. Pedig szerette Franket, ismerte, és a fiú mindig is erős, pozitív érzelmeket keltett benne.
   – Úristen! Volt valami... El sem hiszem, juj. De v-v-v-volt valami a ke-ke-kezén. Valami piros. – Killy keze remegett, és ijedten belekapaszkodott a mellette álló Miss Millard szintén reszkető karjába.
   – Nyugi, Killy, és Charles, nincs semmi baj – húzta magához a fiút, de szavait olyan hitetlenséggel mondta, hogy egyáltalán nem adtak reményt a gyerekeknek.
  Néma csend honolt a szobában, amíg Camille vissza nem tért, arca nedves volt a könnyektől, sötétkék pólója tocsogott a vízből, haja kibomlott a szoros copfból, és teljesen szétesett a külseje, ami tükrözte, mekkora belső vihar dúl most benne.
   – Annyira hihetetlen, hogy ezt tetted, Camille Pentagon. És... és... veled éltem egy házban. Meg... Frank is annyira szeretett. Neked nem tűntek fel a szerelmes pillantásai? Azért szekált... azért tűrte el... a fura, bizarr hóbortjaidat... És megmondta neked a véleményét arról az istenverte Doggyról? Te meg megölted... Mocskos ribanc vagy... a fenébe is! Zárt osztályon a helyed... te szemét alak! Vízzel lemoshattad a vért a kezedről... de Frank élete örökre a te lelkeden szárad... Fúj... undorodom tőled! – Killy nem sírt, hangja nem csalódott volt, hanem megvető, és volt benne valami fura mellékzönge... Győzelemérzet? A piros hajú lány elfordult, és egyetlen könnycsepp gurult végig az arcán, ezzel fejezte ki a bánatát, és részvétét Frank iránt.
   Átölelte Charlest, aki nem tudta feldolgozni és megértemi a körülötte történt dolgokat.
 Adaline lassan Camille-hez lépett, a gyilkoshoz, megfogta a bal kezét, rámeresztette könnyes szemeit. Íriszei mély csalódottságról tettek tanúbizonyságot.
  – Csak azt akarom tudni, miért tetted. – Ez volt a legszomorúbb mondat, amit Camille valaha hallott. Szíve milliónyi apró darabkára tört, úgy, hogy már nem lehetett összeragasztani. És az volt a legrosszabb, hogy maga sem tudta az indokot. – És az apádat is megölted. Tudom, hogy nem szándékosan öntötted le vízzel a nagyfeszültségű áramforrást, de már akkor rájöhettél arra, hogy szerinted gyilkolni gyönyörű. – Az még egy zúzás volt, amikor Miss Millard emlékeztette erre a szörnyű, nyugtot nem hagyó eseményre. Hangosan sírt, szíve szilánkjai szúrták a lelkiismeretét.

   Másnap, amikor Charles felébredt, zúgott a feje. Nem ugrott ki az ágyból, mint rendszerint, hanem tigrises paplanjával takarta el a szemét. A tegnap esti események megváltoztatták. Egy új, egy gonosz világot tártak fel előtte, rázta a hideg, ha eszébe jutott Frank kihűlt teste.
   Az eset után Miss Millard rögtön ágybaküldte, de nem sok mindenről maradt le, ugyanis a lakásban néma csend honolt, hallotta azt is, hogy Killy is bevánszorog a szobájába. Aztán már csak Milly és Adaline suttogását hallotta a földszintről, a két nő végül telefonált a rendőröknek, akik rögtön elvitték Camille Pentagont. Csak azt nem tudta, hova.
   Hallotta, ahogy Killy gurul el a kerekesszékével a lift felé, ezért gyorsan ugrott ő is, nehogy egyedül kelljen lemennie a lépcsőn, olyan idegen lett ez a ház, és olyan rossz előérzetet keltett benne.
   – Szia, jó reggelt, Killy! Hogy vagy?
   – Megvagyok, köszi, Charlie – felelte, és látszólag is jó kedve volt, hiszen játékosan beletúrt a fiú kócos, szalmaszőke hajába –, és te?
  – Háááát... a jól az túlzás. Szerettem Franket, mindig játszott velem. És most... olyan fura... Mármint, hogy nincs többé... És, hogy... hát, Camille tette, akit szintén ismerek, és nagyon-nagyon fura, de azért kedves.
   – Igen... Nem ismerek senkit túl régóta, de senki nem volt az a tipikus gyilkos-alkat, Camille kicsit sötét volt, de olyan visszahúzódó és csendes, nem gondoltam volna, hogy ilyen terveket forral.
   – Szerinted most mi lesz vele? Őt is megölik? – aggódott Charlie.
  – Nyilván enyhítő körülmény a skizofréniája, és az, hogy valószínűleg hirtelen felindulásból tette. Szerintem durva pszichológiai kezelések várnak rá.
   – Majdnem megsajnáltam, de megérdemli!
  – Igaz. Inkább Miss Millard hogyléte aggaszt. Nyilván nem vet jó fényt a karrierjére, ami az ő mindene, hogy az egyik neveltje gyilkolt. – A lány eközben begurult a liftbe, oldalán a kisfiúval
   – De hát ő a legklasszabb ember!
   – Ezt te is tudod, meg én is. De az embereket az ilyen hírek nagyban befolyásolják.
   – Én majd megmondom nekik, hogy Miss Millard a legjobb!!!
   Killy nevetéssel jutalmazta Charles kitartását, és hűségét, majd kézenfogva kivezette a liftből.
   Némán és feszülten az étkező felé tartottak, nem tudták, milyen lelki állapotba került a két felnőtt a bűntény után. Viszont kellemeset csalódtak, ugyanis Adaline erősnek bizonyult, és tettetett derűvel üdvözölte őket egy-egy öleléssel.
   – Szerintem reggeli előtt felhívom a specialistámat. – Killy mondata ugyan kijelentés volt, de kérdő hangsúly társult hozzá.
   – Persze, rendben, Milly biztosan odaadja a telefonját! – Majd együtt mentek be a konyhába a szakácsnőhöz, és kérték el tőle a mobilt.
  – Nem lehet, sajnálom. Ez a fránya vacak bekrepált, azt hiszem lefagyott, amikor véletlen beindítottam ezt a retkes, felesleges hangrögzítőt. Fú, de ideges leszek, ha ezt csinálja.
    – Ó, értem, akkor megyek az enyémért, csak fennhagytam a szobámban.
Killy udvariasan bólogatott, és azt mondogatta, hogy semmi gond, megvárja azt is, de úgy érzi, muszáj felhívnia a doktort. Adaline pedig határozottan elindult a lépcső felé, miközben Milly még mindig a telefonjával szerencsétlenkedett.
   Két perc múlva megjelent Miss Millard is, kezében egy ódivatú, nyomógombos telefonnal. Milly piranhaként csapott le rá, és elkezdte beírni az orvos számát.
   – Ehh, hagyjuk, ez a telefon felmondta a szolgálatot – bosszankodott Milly, miközben lecsapta a készüléket a pultra, és dühösen felkapta a rántottás és a zöldséges tányért, meg a kakaóval teli kancsót, és kiviharzott az étkezőbe.
   A reggelit, amihez hamarosan Killy is csatlakozott, Charles fecsegése kísérte, aki mindenféle rajzfilmekről beszélt, és nem érdekelte, hogy senki nem figyel rá, és asztaltársai lelke valójában egy másik, gondolatok által alkotott dimenzióban utazgat. Milly alig várta, hogy az összefüggéstelen, lelkes monológ abbamaradjon, és visszamehessen a konyhába, ahol teljesen otthon érzi magát. De a második percnél nem bírta tovább Charlie csipogós hangját hallgatni, sőt még az is idegesítette, hogy feltűnően kerülik a halál temáját, ezért elnézést rebegve visszavonult.
   Viszont a konyhában sem nyugodott meg, ugyanis meglátta azt az átkozott telefont. Felemelte, és látta, hogy a véletlenségből megnyitott hangfelvevő elkezdett működni és már nyolc perce megy. Szórakozott kíváncsiságból leállította, elmentette a felvételt, majd elkezdte lejátszani.

   A hang még mindig ott csengett a fülében... és ledöbbent. Nem volt könnyű lebénítani, olyan szilárd személyiséggel rendelkezett, de egyszerűen a hatása alá került. Teljességgel hihetetlen volt, de igaz, és... logikus, nem volt az elhangzott gondolatmenetben vérző seb, logikai baki.
   Kiment a többiekhez, akik még mindig az ételen csámcsogtak, és Charlie kiselőadását hallgatták. A kisfiú végérhetetlen, és végeláthatatlan szövegfolyamát rendkívül tapintatlanul szakította meg:
   – Ezt mindenkinek hallania kell – fogta meg Killy vállait, majd megnyomta a lejátszás gombot, és egy ismerős hang betöltötte a termet, és mondanivalójával mindenkit letaglózott.
   – Igen, én vagyok az, apa. Képzeld, sikerült! Megtettem. Olyan felemelő érzés, hogy ezt a nyomasztó feladatot is kihúzhattam a listámról, kicsit bizarr volt itt. Mármint... ez mégiscsak egy diliház szép, hangzatos névvel. Az elején úgy éreztem, le fogok bukni, minden ellenem volt, de... aztán, hát, mindenki akaratlanul is az én kezemre játszott. Nem csalódtam ebben a bogaras Adaline-ben, mindenkit lehívott a nappaliba, az a dagadék Milly sajnos nem volt ott, pedig minél nagyobb a létszám, annál könnyebb másra kenni a dolgokat. De ezt te is tudod, apu. Mondjuk nagyon kínos volt, mert az a hiperaktív, hibbant Charles bekapcsolta a TV-t, ezért mindenki azt nézte. És TE voltál benne, aztán rólam is mutattak képet. Szerencsére homályos volt, meg nem voltam tizenkétéves picsának maszkírozva. A leggázabb az volt, hogy még az idióta Tonnerland nevet is bemondták. Gondolhatod, rohadtul égett a pofám, azt hittem, Frank összekombinálja a dolgokat, de nem mutatta semmi jelét annak, hogy a rendőrszüleiről beszélnek. Okos. Aztán játszottunk, kicsit megijedtem, hogy senki nem akar majd, és akkor ugrott a terv, de Charlie rögtön lelkesedett. Ja, meg Camille összebalhézott Frankkel, szóval már csak úgy kellett intéznem a dolgokat, hogy nyilvánvalóan úgy tűnjön, ő a tettes, Kicsit sokáig kellett várni, hogy a rémtörténetmesélés párnacsatába csapjon át, nem akartam én kezdeni, de Camille drága dobott először. Hihetetlen, milyen bénák voltak, chh. Pontosságuk semmi. Hogyha nem lettem volna abba a nyamvadt székbe kényszerítve, sokkal jobb lettem volna, de így is messze én voltam a legmenőbb, megérte az a sok lövésgyakorlás, köszi, apa, erre is te vettél rá. És játszás közben jöttem rá a fatális hibámra, hogy mindig a szobám előtti folyosó végén parkoltam le a székkel, pedig elvileg nem tudok járni. Na, mindegy, nem jöttek rá. Aztán elfáradtak, tudod, milyen puhányok. És én ekkor csaptam le. Az az idióta Pentagon-lány észrevett, és hozzám is szólt, felálltam a székből, és megjegyezte, milyen alacsony vagyok. Aztán ejtettem egy hetyke vágást a tenyerén, tudja, hol a helye, teljesen beszart, és még az sem érdekelte, hogy éppen 
megölöm a szerelmét. Nevetséges, mennyire rajongott egymásért ez a két dilinyós. Ezek után felkapcsoltam a lámpát, ő pedig ott állt a vágásomtól véres ujjakkal. Sem Adaline, sem Charles nem kételkedett a látottakban, és az is kiderült, hogy ez a skizofrén még az apját is megölte. Szóval, tiszta a terep, apu. Tonnerland rendőrúrék venni fogják a célzást, és nem vadásznak többet rátok. Killy Lermond voltam, puszi. Tök vicces, még az sem tűnt fel nekik, hogy a kereszt- és családi nevem eleje egybeolvasva killer, és a bűnbandádat is így hívják.

   Mindenki rájött, ott követték el a hibát, hogy csak azt nézték, amit láttak, és nem foglalkoztak azzal, ami előtte történt, a sötétben, amit nem láthattak.

    És a hidegvérű gyilkos még mindig ott ült velük, tökéletesen nyugodtan.

    Killy elmosolyodott. – Zseniális terv volt, megérte élni azért, hogy ezt megtehessem.
    A lány velejéig gonosz volt.

––––––––––

Sziasztok! ^^

Hű, hát két egész olvasóval gyarapodtunk az előző bejegyzésem óta, szóval köszönjük, hogy Kincső  és Jemima is velünk van. Illetve sokat jelentett a két biztató komment Kleiótól és Lunától. Köszönöm nekik is, ezek az apróságok akkora örömöt tudnak okozni, és nem tudok eléggé hálás lenni értük.
És... eddig tudtam visszafogni magam. Ez életem első publikált novellája (vagyis nem, korábban is volt blogom, de ezt ne bolygassuk). És, őszintén szólva nagyon-nagyon izgatott vagyok miatta, mert
magam sem tudom, mit gondoljak róla. Szóval, hogyha van kedvetek, időtök és véleményetek, akkor tényleg nagyon örülnék neki, nem számít, ha túlzottan negatív, nem rózsaszín, totál pozitív világban élek, szóval tényleg, ne féljetek írni, nem harapok – olyan nagyot. :D
Ó, és, hát tudom, hogy nem magyar ünnep, meg amúgy is tegnapelőtt volt, azért én ezzel a kis izével kívánnek boldog Halloweent!