Vigyázzatok a kullancsokkal!

   Gépiesen simítok végig a hátán, ujjaim beleakadnak a szőrébe, nem mozdul egyenes előre mered, és acsarog az állatorvosra. Mit vártunk? Kutya. Elkényeztetett kutya, akinek soha senki nem ártott, csak ez a nő. Teljesen jogos, hogy így reagál, mégiscsak... idehozzuk bizonyos időközönként, és közben az a rózsaszín köpenyes "rém" tűket döfköd a hátába és a fenekébe. Nem érti, hogy ez érte van, miatta, hogy segítsünk neki, nem érti a beszédet, nem figyel ránk, ha nyugtatgatjuk, mert makacsul elhatározta, hogy itt neki bizony rossz, és nem lesz jó, sem akkor, ha jutalomfalatot kap, sem, ha szendvicset tömködünk a szájába.
   Pedig beteg. Franc tudja, mi baja. Bágyadt. Erőtlen. Nem eszik. Nem ugrál. Nem boldog. Mintha csak egy fakó, béna utánzata lenne annak a Nikinek, akit én ismerek, akit én szeretek, akit én sétáltatok, akit én viszek kutyasuliba. 
   Vért kell venni tőle, hogy megtudjuk, mi baja. A dokinak van ötlete, de nem biztos benne. Vagy csak   nem akar biztos lenni benne. 
Nem megy, ficánkol, nem akarja, már attól kiborult, hogy leborotváltuk a lábán a szőrt. Na, meg a lázmérés. Hihetetlen, negyven fok fölötti láza van, mégis hadakozik.
   Szörnyen megy a vérvétel, hiába suttogunk, nézünk bele bánatos, de lázadó, elégedetlenkedő íriszeibe, hiába simítgatjuk, hiába ölelgetjük, hiába cseng megnyugtatónak a hangunk, nem akarja, hogy megcsapoljuk. Leugrik az asztalról, lábában van a tű. Fröcsög a vér. Hátrább lépek egyet, nem a piros folyadéktól és az átható gyógyszerszagtól vagyok rosszul, hanem attól, hogy ki a páciens.
   Amikor megvan a vér, szaldunk vele a laborba, odaadjuk sürgős kivizsgálásra, rosszat sejtek. Sürgős? Ennyire ramaty a helyzet? Minket elküldenek, vissza a rendelőbe, azt mondják, hogy majd hívják az orvost az eredménnyel.
   Mikor odaérünk a doki éppen a kollégájával konzultál, és arra kérnek, hogy várjunk a réten, amíg jön az eredmény. Nem sok idő, csupán tíz perc.
   Nézem, ahogy szalad. Boldog. Szaglászik, nyilván vannak pisifoszlányok, vagy elejtett szemetek illatpárája maradt a földön. Boldog. Belemegy valami az orrába, nagyot tüsszent, megrázza magát, majd nyargal tovább. Boldog. Lobognak a fülei. Boldog. Nyelve kilóg a szájából, kellemes fáradságot érezve liheg. Boldog. Meglát egy kutyát, játékosan felé szökken. Boldog.

   Látom, ahogy gondtalanul fedezi fel a terepet, ahogy kajlán ugrál, vágtat, és néha felénk pillant. Kölyök még, nincs másfél éves, gyerekesen buta és naiv. Egyáltalán nem tűnik betegnek, farkát csóválja, elégedetten röfög, ahogy szokott, és ugyanolyam hálával telt tekintettel mered ránk, amivel mindig kifejezi a szeretetét. Elfelejtem azt, ami az elmúlt órában történt. Nemkívánatos emlékek. És talán nincs is semmi baja, csupán elfáradt, vagy valami kisebb vírus támadta meg, majd kap egy-két injekciót, és újra a régi Niki lesz. Szeretném, hogy ne legyen semmi gáz, és addig áltatom magam, amíg el nem hiszem, és megnyugodott mosoly csúszik az arcomra. Nincs semmi baja. Az én egyetlenemet nem érheti semmi gond.

   Úgy látszik, az állatorvos igazolni akarja a gondolataimat, a vágyaimat, mert hevesen integet felénk. Rohanunk. Boldog vagyok, nyilván be akarja jelenteni, hogy tévedett. De az arca nem megkönnyebbült. Megijeszt az, ami a tekintetéből sugárzik. Nem mosolyog, nem akar poénkodva beszólni.

   Aztán egyetlen szót ejt ki a száján. Ajkai alig nyílnak. Hangja pedig a fejemben zeng. Egyre csak ugyanaz a szó tolul fel az agyam által kivetített gondolatok listáján. Erősen ajkamba harapok. Körmeimet agresszíven a tenyerembe vájom. Fejembe tolul a vér. Idegesen elpirulok. Mancsaimat elkerekedő szám elé emelem. Belerúgok a mellettem levő oszlopba. Rohadjon meg. De ne csak az a szerencsétlen épületelem, hanem az egész világ dögöljön meg. Halkan "baszd meg"-elek. Ebben a helyzetben minden trágárság megengedett.

   Tudom, milyen ez a betegség. 

   A kutyám babéziás.

––––––––––

   Nos, igen, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy hiába az én egyetlen kicsi kutyulimutyuliskám, és hiába annyira cukorfalat, hogy még a baktériumoknak, vírusoknak, és egyéb rasnyaságoknak sem juthat eszébe, hogy megbetegítsék ezt az édibogyót. Nos, de. Mint az én példámból látszik (ami tényleg igaz, szóval ha kicsit kedvtelennek tűnnek a soraim, akkor sajnálom, csak a hétvégém kilencvenkilenc százalékát sírással töltöttem, miközben a halállal harcoltam), nincsenek sérthetetlen kutyák. Márpedig sok betegség esetében a legfontosabb a védekezés, amivel meg lehet előzni az ilyen szörnyedelmeket. 

   Azt szeretném mondani, hogy tartsátok a szemeiteket az állataitokon, mert hiába gondolnánk azt, hogy a hideg miatt eltűntek a kullancsok, és csak tavasszal jelennek meg újra... nos, szép álmok, de a kis piszkoknak most van a főszezonjuk. Hiába van eső, meg hideg, ők most élősködnek a leginkább.

   Na, persze, jogos a kérdés, mit tudnak ezek a kis alig félcentis dögök ártani. Hihetetlen, mennyire kicsi, és mennyire sokféle kórt hordoz, amik képesek megbetegíteni a kutyát, macskát, sőt, gyakorlatilag bármilyen emlőst (de főleg lárvakorban még a madarakra és a hüllőkre is lecsaphatnak), köztük az embert is. Nem ironikus, hogy az élővilág egyik legkisebb egyede tartja sakkban a természetet? Attól, hogy ilyen lepkefingnyi méretű, muszáj komolyan venni. 

   Mindjárt rátérek arra, milyen betegségeket terjeszt, de előtte muszáj eloszlatnom egy mítoszt. A kullancsok nem a fák tetejéről zuhannak ránk, a szabadesés nem az ő stílusuk, hanem a bozótban, az aljzaton rejtőzködnek, és épp ezért olyan fontos erdei kirándulásnál betűrni a nadrágunkat a zokniba. Nem éppen divatos, de lássuk be, hogy ritkán császkál egy neves modellügynökség a Pilisben.

   Azt gondolom, nem is kell bemutatnom a betegségek nagy részét, mert mindenki hallott róla, de nem árt tisztázni néhány dolgot, hogy még véletlen se jusson eszetekbe meztelenül henteregni a hosszú fűben. Mert mindenhol a kullancsok vad szemei lesnek titeket, és nem fognak teketóriázni, ha éppen a hátatokra kell mászniuk.

   Szerintem az agyhártyagyulladást (illetve agyvelőgyulladást) és a Lyme-kórt senkinek nem kell bemutatnom. Mindenki eléggé megijedhetett már gyerekkorában, amikor a szülei megmondták neki, hogy ejnyeee, ne legyen már rövidnadrágban a túrákon, mert a kullancsok szeretnek embert enni, és ez a két betegség segít nekik ebben. A jó hír, hogy a durvábbik, azaz az agyhártyagyulladás ellen van védőoltás, méghozzá kétféle is, aktív és passzív, mindegyiknek megvannak a maga előnyei és hátrányai. A Lyme-kórra viszont még nem találtak megfelelő vakcinát – vagy legalábbis az annyira nem biztonságos, hogy forgalomba is hozzák –, de erős antibiotikum adagolással ez is tökéletesem gyógyítható. 

   A Lyme-kór fő ismertetőjele, hogy a csípés helyén vagy rögtön, vagy csak hónapok múlva megjelenik egy bőrelváltozás, egy folt. Mivel se nem viszket, se nem csíp, és úgy általában semmi frusztrációt nem okoz, ezért sokszor a fertőzött nem is veszi észre, csak egy családtagnak vagy egy barátnak szúr szemet (mert hát, a háta közepét senki nem látja). Ez a folt felszívódhat, de ez nem azt jelenti, hogy a kórokozó is elköltözött. Ezenkívül influenzaszerű tünetek jelentkeznek a csípés után – hőemelkedés, torokfájás, levertség, izomfájdalom, nyirokcsomó duzzanat. Hogyha a kórt nem veszik észre és nem kezelik, akkor további, nem éppen kellemes tünetek jönnek elő – szívritmuszavar, arcidegbénulás.

   Az agyhártyagyulladás pedig orrdugulással vagy torokfájással és hányással kezdődik, egy egy-két hetes lappangási időszak után. Jellemző jele még a hányás és a fejfájás. Ezenkívül bénulások és eszméletvesztések is felléphetnek, amik, na most most figyelj, halálhoz is vezethetnek. Szóval ez az egész nem vicc!

   A helyzet az, hogy az emberorvoslás sokkal fejlettebb, hiszen sokkal régebbre nyúlik vissza a történelemben. Az emberek sokat kísérleteztek a gyógyítással, és végül elég jó módszereik lettek. Most nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy kalapáccsal ütik a lovakat, ha valami bajuk van, de egy állat esetében általában tehetetlenebb a tudomány. Jó, ez elég ijesztő, szóval hogyha a macskád tüsszent egyet, akkor nyilván nem fog meghalni, mert a doktorok semmit se tudnak. 

   Azért ilyen ez, mert régen az állatokat csupán haszonszerzés céljából tartották. Mára viszont teljes jogú családtaggá avanzsálódtak. Egy ágyban alszunk velük, szabadon járkálhatnak a területükön, az asztalunk mellett ehetnek, eljárhatnak velünk programokra, sőt, akinek kutyája van az úgy szervezi meg a szabadidejét, hogy minél többet lehessen szeretett ebével. És kedvenceink nemcsak társainak, nemcsak mellettünk élő lények, hanem barátok, és hihetetlen, hogy a maguk kis naiv módján mennyire támogatnak minket, mekkora támaszt nyújtanak nekünk. Megböknek az orrukkal. Nyelvükkel tisztogatják kezünket. Hozzánkbújnak. Amikor úgy érezzük, senkinek se kellünk, kitörő örömmel fogadnak bennünket. Amikor végigdepiznénk egy takaró alatt a napot, megjelennek, és lábra állítanak bennünket, jelezve, hogy nekik szükségük van ránk. Ember így nem tud szeretni, ők félnek, hogy nem viszonozzák az érzéseiket, ezért nem merik őket nyilvánosan bevallani. De egy állatnak nincsenek gátlásai, minden gesztusával azt sugallja a gazdája felé, hogy neki ő jelenti a világot, számára ő a legfontosabb. 

   Szóval boldog vagyok, hogy Gazdi lehetek. Felelősséggel, stresszel, és gonddal jár, de cserébe azt a feltétel nélküli szeretet, rajongást kapom, amit más nem képes megadni. Gazdinak lenni felszabadító élmény.

   Gazdikként hatalmas tehet nehezedik a vállunkra, hiszen a saját életünk mellett egy szőrös lényéét is kell igazgatnunk. Kicsit (naaagyon) olyan, mint a gyerekvállalás. 

   És, amikor egyetlen (kettetlen, vagy hármatlan) kiskedvencünk megbetegszik, akkor gyakorlatilag bomba robban a szívünkben. Mindenben a legrosszabbat vagyunk képesek meglátni, és ha tényleg valami súlyos van, akkor azon gondolkozunk, hogy mennyi időnk lehetne még együtt, ha minden rendben lenne. Mennyi nevetés, szórakozás, játék, ügyetlenkedés, szeretetteljes pillantás, mohó habzsolás, kedves gesztusok, dörgölőzés... Az idő drága, nem vehet fel senki se hitelt, senki se takarékoskodhat vele. De mindenkinek sok kell. És ha jő a halál, akkor már nincs idő.

   Szóval... küzdeni kell a halállal. Márpedig tök jó, hogyha nemcsak akkor vesszük fel vele a küzdelmet, amikor felénk dugta mocskos fejét, hanem már akkor is, amikor még az alvilágban kuksolva válogat a hullajelöltek közül.

    Tehát mindenféle állatot számtalan módon védhetsz (jó, egy hörit nyilván nem kell, mert a terráriumában él, most elsősorban macskákra, kutyákra, nyulakra gondolok). És nincsen tuti módszer, hogy fú, azzal száz százalék, hogy nem lesz kullancsa a kedvencednek. Ez egyedenként változik, van akinek a nyakörv a bejövős (bár ez elég könnyen leesik), van cseppentős folyadék, tabletta, ultrahangos valami. A lényeg, hogy nem szabad mindent rátenni a kutyákra, mert ezek vegyszerek, és nagyon sokat nem bír befogadni a szervezete. Továbbá, fokozott védelem javasolt azoknak a kutyáknak, akiket szeretnek a kullancsok. Tudom, hülyén hangzik, de emberek közül is van olyan, aki egész nyáron véresre vakarja magát a szúnyogok jóvoltából, valaki meg közben boldogan, csípésmentesen szambázik el a vérszívók között.

   És az állatok esetében sem vicc a kullancscsípés. Tularémiát okozhat például, ami a nyulakról és egyéb rágcsálókról átterjedhet az emberekre is. Vannak enyhébb és elég durva fajtái is, de úgy általában véve elég ritka, ellenben fertőző. Van olyan, ami a szemet támadja, van amelyik bőrfekélyt, lázat, hideglelést okoz, egy másik fajtája pedig hányással, hasmenéssel és torokfájással jár, és ketten tüdőgyulladást keltenek (illetve ezek közül az egyik megtámadja a lépet és a májat, megnagyobbítja őket).

   És most jutottunk el a babéziáig, ami egy elég súlyos, és ijesztő betegség, és sajnos elég gyakori is. Túlságosan egyértelmű tünetei nincsenek, de a kutya lázassá válik, plusz valahogy gyenge, és erőtlen lesz, továbbá étványtalanság is jelentkezhet, és egy ritka velejaró a hányás is. A rosszullétek általában egy héten belül jelentkeznek, miután eltávolítottuk az élősködőt. 

   Na, de, nyilván az a kérdés, hogy mit is károsít ez a cucc. Vérszívás közben a kullancs egy apró véglényt juttat a keringésbe, ami a cuki kis vörösvérsejteket károsítja, akik az oxigén szállításáért felelősek. Ezzel nem is lenne akkora hűdenagy baj, ha az elhalt sejteknek nem kéne távoznia a szervezetből, és legegyszerűbben márpedig pisilés útján mehetnek ki, tehát a vesének kell megszűrni őket, akinek ez nem tesz jót, és mivel ez a szerv nemigen tudja regenerálni magát, hamar beállhat a veseelégtelenség, ami ugyebár Game Overt jelent.

  Azt kell mondanom, hogy pokoli, ha valaki babéziás, ugyanis napi kezelést igényel. Infúzió, májerősítő injekció, vérképző oltás, C-vitamin tabletta, és imizol. 

   A betegség nagyon csalóka, mert ingadozik, egyszer jól van a a kutya, egyszer alig áll a lábán. De mindenképpen állatorvoshoz kell vinni a blökit, még akkor is, mikor éppen jól van. Hidd el, sokkal jobb, hogyha a doki túlaggódónak titulál, mint ha a kutyád csődöt mond, mert nem voltál elég felelős gazdi. Ezt a betegséget kezdeti stádiumban, azonnal kell kezelni, mert gyorsan öl!

Figyelj a kutyádra,

Vizsgáld át rendszeresen, hogy van-e benne kullancs,

Fordulj rögtön állatorvoshoz, ha bajt jelez a radarod

Védekezz erősen!

Hogy mintaállattartó legyél, és sok boldog, szeretetteli pillanatot tölts el vele.

Hogy tudd élvezni a Gazdiságot.

–––––—––––

Sziasztok!

Mielőtt belevágnék, mindenkit felkészítek, hogy hihetetlenül érzelgős vagyok, és amikor meglátom, hogy valaki megnézte a cikkemet, sikítógörcsöt kapok örömömben. :D

Szóval elképesztően sokat jelent, hogy máris nyolcan feliratkoztatok. Szerintem ez nagyon szűk egy hónap alatt elég jó teljesítmény. Szóval... hálás vagyok nektek, hogy olvastok: Kleió, Kinga, Mircsi, Stella, Cassandra, Luna (neked külön köszönöm itt is a kommentet), Maye és Riri! ♥♥♥♥♥♥♥♥
Sajnálom amúgy, hogy ez most ilyen cikk lett, de fontosnak tartottam mindenkit figyelmeztetni, hogy védekezzen, mert nem vicc.