2015. október 10.

#szfe150

   Hogy mit is jelent a fenti érthetetlennek tűnő kód? Haha, jó kérdés, de ne érezzétek magatokat totál hülyének, hogyha nem vágjátok, minek a rövidítése ez, szeptember 30.-ának tizennyolcadik órájáig én sem tudtam, és csak okosan pislogtam, amikor a barátnőm beleordította ezt a telefonba. Az szfe a színház- és filmművészeti egyetem rövidítése, a százötven pedig az intézmény fennálásának éveit jelenti. Gondoljatok bele, ez az épület 1865-ben már állt, és egy régi kor régi emberei jártak-keltek benne, ezek a diákok nyitottak voltak mindenre, és büszkék magukra, amiért elsőként tanulhatnak Magyarországon színjátszást. Ők lépdestek százötven évvel ezelőtt finom lakkcipőjükben ezen a padlón. Annyira elképesztő mindebbe belegondolni.
   Na, eddig oké, jubileumi évforduló van, és akkor mi van? Hát, koncert! Valószínűleg senki nem nézné ki belőlem, hogy imádom a magyar színészeket, rendkívül tehetségesnek érzem őket, sokszínűek és megragadó emberek. Szóval, amikor barátnőm bejelentette, hogy mi ez, akkor sikítógörcsben törtünk ki, és együtt ordibáltuk, hogy dolhaitörőcsikpolyákszabópééééé, ott kell lennünk! És, hát ott is lettünk, együtt tomboltunk, és elismerően fütyültümk a színpad előtt.
   A vicces az volt, hogy az átlagkorosztály körülbelül 40 év volt, és bátran állíthatom, mi voltunk a legfiatalabbak, de én igenis büszke vagyok arra, hogy érdeklődöm ilyen dolgok iránt, és éppen teszek rá, hogy más ezt betegesnek találja, szerintem nem az.
   Az előadás négy órás volt, és körülbelül száz perc után fel akartam állni, de állandóan azzal vigasztaltam magam, hogy nyugi, nem is olyan nagyon sokára ennyi ideig keményen kell gondolkoznom, mert emeltfokú érettségi. Ezalatt a temérdek idő alatt, elvileg százötvenen léptek színpadra (na, vajon miért pont ennyien?, meg nem mondanám), de az egész nem volt túlságosan kötött, sok színész nem tudott elszabadulni, vagy az utolsó pillanatban jött közbe neki valami (de miért, miért pont Szabó P. nem jött?, ez annyira nem igazság!), szóval inkább az élet rendezte az egészet, mindenki akkor adott elő, amikor befutott. Nyilván nem fogok ennyi előadásról fecsegni, de azért néhány számomra fontosat megemlítek.



Törőcsik Mari
   Komolyan mondom, hogy ez a nőszemély egészen hihetetlen. Testileg már értelemszerűen nem erős, hiszen azért benne van a korban, de még így is hihetetlenül lehengerlő kisugárzása van. Az a határozott, magabiztos eltökéltség, amivel a színpad közepén feszített egyszerűen lenyűgöző volt. Hihetetlenül erős, átható hangja van, szóval egyszerűen fantasztikus amikor énelek.
   Ezenkívül hatalmas a dumája, és nem gondoltam volna, hogy ennyire jó fej. Mármint... na, egyszerűen hihetetlen volt, ahogy ott állt roskadozó lábakkal, az idő fogaskereke pedig jócskán tönkretette, de nem sajnáltatta magát, és egyáltalán nem hatott elesettnek. Sőt, igazán karakán jellemnek tűnt. Sztorizgatott, elmesélte, hogy egyszer mindent beleadott az éneklésbe, de elromtotta, brutálisan leégett, és csak három kósza taps hallatszott, most meg nem érti, miért tombol mindenki, holott ő csak áll a színpadon.
   Áhh, lenyűgöző mekkora életerő sugárzott belőle. Ráadásul annyira megható, hogy ennyire közvetlen volt, amíg ő állt a színpadon, nem kívülálló nézőknek éreztük magunkat, hanem mintha egy baráti csevej részesei lettünk volna.
   Uhm, amúgy tudjátok, kiről áradozom? Mondjátok, hogy igen, ő a Nemzet Színésze, a Nemzet Művésze, Jászai- és Kossuth-díjas. Ééés még a cannes-i filmfesztiválon is díjazták. Gondoljatok bele. Franciaországban egy magyar színésznőt éltettek. És nemcsak arról van szó, hogy mennyi díjat kapott, hanem, hogy mindezt meg is érdemelte, hiszen frenetikus alakításai vannak. Hihetetlen, hogy mennyire sokszínű a pályafutása, sok színésszel ellentétben nem tűnt el, miután betöltött egy bizonyos, magasnak ítélt életkort, hanem lelkesen dolgozott, és annyira jó, hogy ennyi idősen nemcsak jól érzi magát a bőrében, hanem még élvezi is az életet, meg amit csinálhat. Miért ne élvezné? Hihetetlen dolgokat tett le az asztalra, büszke lehet magára, és holt biztos, hogy még kétszáz év múlva is ezt a Marit fogják emlegetni.
   Amit nem tudtam róla, hogy Bodrogi Gyula előtt volt egy háromhetes házassága. Azért ez mekkora már (mondjuk az is igaz, hogy nyilván nem verték nagy dobra az esküvőt, és nem öltek bele vagyonokat, inkább csak aláfirkantottak egy papírt). Továbbá emberfeletti akaraterejét bizonyítja, hogy immár hét éve a kórházban összeomlott a vérnyomása, megállt a szíve, ami lássuk be hetven fölött szinte mindig végzetes, még akkor is, ha sikerül mélykómába hozni. Gyakorlatilag csoda, hogy még a mozgóképessége is visszatért (az emlékezetéről nem is beszélve).


Bodrogi Gyula és Voith Ági
   Hogyha olyanokat mondok, hogy Macskafogó, Vuk és Magyar vándor, akkor fogadjunk, hogy mindenkinek nevetéssel töltött esték ugranak be, amikor végre felhőtlenül boldog volt, elengedhette magát, és egy másik világba utazhatott. A két rajzfilmnek annyir sajátos hangulata, és olyan elragadó története van, a Magyar vándor... hát, az meg egy örökzöld. És hogyha valaki még egyikről sem hallott, akkor induljon nagyon gyorsan az inadvideóra (igen, ez itt a reklám helye), és keressen rá valamelyikre, és nézze, nézze, nézze, mert annyira megéri. Komolyan mondom, nem nekem találták ki a két rajzfilmet, de annyira jó érzés mindig beléjük nézni. Nyehh. Na, a fanatikusoknak pedig annyit mondok, hogy Rá, Erdőmester, Maxipotcak és Wienerschnitzel tábornok (igen, tényleg azt jelenti, hogy bécsi szelet). Na, ezek közül mindenki Bodrogi volt. Komolyan mondom, hatalmas figura ez a férfi.
   Voith Ági pedig a felesége (és most nem jön féloldalas fangörcs, őt annyira nem ismerem, lebuktam, valójában én sem vagyok omnipotens ezen a téren). Nagyon karakteres hangja van, és óriási párost alkotnak. Jó volt látni, hogy egyesekből még ennyi együtt töltött idő után sem veszett ki az egymás iránt érzett erős szeretet.
   Mindketten nagyon otthosan mozogtak a színpadon (mondhatnánk ugye, hogy ez alap, de valaki zsebre tett kézzel ácsorgott, és a földet fikszírozta), remekül kiegészítették egymást. A legjobb pedig az volt, hogy nem csak úgy tessék-lássék módon elhadarták a Jamaicai trombitást, hanem valódi kis színjátékot csináltak belőle, és talán náluk jött át a legjobban, hogy ők bizony nagyon nagy élvezetüket lelik ebben.


Rudolf Péter
   Remélem, az Üvegtigris Laliját, és egyben tehetséges rendezőjét senkinek nem kell bemutatnom. Mert ő aztán tényleg annyira jelentős alakja a magyar színjátszásnak, hogy bűn nem ismerni a nevét. Amúgy, ha esetleg az Üvegtigris nem ugrik be, akkor Marty magyar hangját adta a Vissza a jövőbében, és Stuart Little kisegért is volt szerencséje alakítani (amúgy fuck logic a magyar fordítás, mert a little is kicsit jelent, akkor meg minek az a kisegér?, komolyan mondom, ötéves korom óta ezen filózom, ehh).
   A lényeg, hogy az Üvegtigris az első igazi film, amit láttam, mikor kikerültem a rajzolt mesék bűvköréből – ami bizony elég későn volt –, és egyszerűen annyira tökéletes a sztori, a díszlet, a színészek, az alakítás, minden. Dobtam egy hátast, amikor megtudtam, hogy magyar (oké, most tízéves fejjel nem muszáj leesnie, hogy azért hívják Lalinak azt a jópofa fickót, mert magyar a film). Szóval élőben látni Rudolf Pétert, aki évek óta bearanyozza a hétvégéimet, nekem valami fantasztikus élmény volt, és nem bántam volna, ha mondjuk tíz perccel többet tölt a színpadon – bár akkor valószínűleg megfulladok, mert levegőt sem vettem, míg ő énekelt.

Peller Anna
   Amúgy egy csomó jó filmben szinkronizált, és erre csak akkor döbbentem rá, amikor hallottam huzamosabban beszélni. A Lopott időben például Rachel hangját adta, ha jól emlékszem a Marmaduke-ban is volt szerepe, de mivel az elég gyerekfilm, és rég láttam, ezért nem merem megtippelni, ki volt, nehogy hülyeséget mondjak, az Őrült, dilis, szerelemben pedig Hannah-t szinkronizálta.
   Én még színházban is rengetegszer láttam, hiszen operettes, és ugyebár az Operettben vannak engem különösen érdeklő musicalek, szóval oda gyakran járok (mondjuk könnyű nekem, a fővárosi faszagyereknek). Nos, csak, hogy példálózzak: Szentivánéji álom, Ördögölő Józsiás, Ghost – ez amúgy nagyon érdekes és megragadó darab, örömmel ajánlom mindenkinek, aki már elég felnőttnek érzi magát –, Én és a kisöcsém, illetve az Abigélben volt Torma – ez az, amit szerintem még érdemes mglesni a szerepei közül, mert egyszerűen zseniális rendezés, és fantasztikus színészek.
No, jó, nem ez a lényeg, hanem az, hogy mit művelt a színpadon. Hallottatok már jódlizást? Mármint... nem olyat, amikor a hegyekben császkáltok, és irtóra érezve a yolót, olyanokat ordibáltok, hogy johódlihó (vagy ilyet csak én szoktam?). Hanem az igazi jódlira gondolok, ami seperc alatt a havas hegyekbe repít, és valami elkpépesztő hangzása van. Mert Anna jódlizott, méghozzá kiemelkedően jól, és nagyon erőteljes volt a produkciója.

Papadimitriu Athina
   A lányaival lépett fel. És szerintem mindig annyira meghatóan gyönyörű, ha egy családon belül tökéletes összhangban tudnak közösen alkotni. Nyilván voltak kisebb vitáik, hogy mit adjanak elő, és hogyan, de összességében egyszerűen nagyon jót tettek a színpadra. Bár amikor Athina mankózva bicegett elő a függöny mögül, kicsit megijedtem, mert tudom, mennyire passzolnak az erőteljes jelleméhez (végül is görög, és ők elég temperamentumosak) a bulizós számok, és én például nehezen tudom elképzelni, ahogy lassú dalt énekel, mert ő ennél sokkal jobb. Nos, nem kellett csalódnom, mert még így is hatalmas partyt csaptak, és a három tomboló közül, ő nyomta a legjobban, szóval olyan semmiségek, mint egy mankó, nem gátolta meg a táncban, ahh imádom. Olyan hangulatot teremtettek pár perc alatt, amire szerintem kevesen képesek.

Tompos Kátya
   Ássatok el, mert én ezelőtt még nem hallottam a nevét, íííí, pedig valami fantasztikus előadásban részesített a hónap elején, számomra hihetetlen, hogy emberek ilyem hangokat képesek előcsalogatni a torkukból (mondjuk mindenki magából indul ki, khmm). Egy román népdallal rukkolt elő, és meg kell mondanom, hogy nem fogtak el valami pozitív érzések, amikor a konferanszié ezt bejelentette, hiszen unokatesóim bemutatója alapján ezt a nyelvet a "köpködős"-ökhöz soroltam, ami nekem abszolút nem tetszik. De... amit Kátya csinált, az egyszerűen lenyűgöző volt, egyrészt már a ruhája is nagyon hangulatos volt, de a hangsúly a zenén van, ami egész egyszerűen gyönyörű volt. Nem olyasféle lágy szépségre utalok, amilyet talán elképzeltek hanem valami kemény gyönyörre kell asszociálni. Olyan hangzása volt ennek a nótának, amit tökéletesen átadott az előadó. Szinte eggyé vált a dallal, és így én is belemerülhettem ebbe a lenyűgöző gyönyörűségbe.
   Szóval most megparancsolom, hogy mindenki keressen rá a nevére a youtube-on, csukja be a szemét, és füleljen.

Az 1986-ban végzett évfolyam
   Azt kell, hogy mondjam, tökéletesen időzítették az előadásukat, pont akkor következtek, amikor úgy éreztem, hogy énegyszerűennembíroktöbbetülnitartsunkmáregykisszünetet. Annyira pezsdítő volt az előadásuk, hogy nagyon. Mivel be kellett szerelni, ezért az évfolyam dumagépét küldték a mikrofonhoz, hogy szórakoztasson minket, amíg ők behurcolják a hangszereket meg ilyesmi. Nem tudom, hogy hívták szerencsétlen fickót, de hatalmas dumája volt, akár humoristának is elmehetett volna. Igazából nem mondott semmi különöset, de mégis olyan stílusban beszélt gyakorlatilag a semmiről, hogy nem lehetett nem röhögni.
   Nagyon szétestek, de pont emiatt volt olyan szórakoztató, vicces a daluk, hatalmas buli volt. Látszott, hogy örülnek a szituációnak, és igazából nem is nekünk zenéltek, hanem az egészet egy baráti találkozónak fogták fel, ahol amúgy ott van kétszáz kívülálló. Annyira egyhúron pendültek, hogy csoda.


Halász Judit
   Lehet, hogy nem emlékeztek, vagy nem tudjátok, hogy az ő dalai zúgtak az apró füleitekbe gyerekkorotokban, de az holtbiztos, hogy hallgattatok Halász Juditot (mert ha nem, akkor megvádollak titeket azzal, hogy nem vagytok magyarok, és nem volt gyerekszobátok). Őt minden szülőnek és gyereknek ismernie kell, hiszen csöppségek millióival ismertette meg a zene fogalmát. Óvodában az ő számait énekeltük, ezekre táncoltunk. Óriási sláger volt, rengeteget beszéltünk róla, legalább annyit, mint mondjuk ma az Imagine Dragonsról.
   Sehallselát Dömötör, Hívd a nagymamát, Bóbita, Csiribiri, Ákom-bákom, Állerkerti útmutató, Tíz kicsi cica,  Micimackó, Csudálatos Mary, Birka-iskola, Kalózdal az almaszószról, Jeromos, a remeterák, Vannak még rossz gyerekek. Ezek mind a nevéhez fűződnek, hihetetlen, mennyire népszerű lett ezekkel a kedves dalocskákkal. Ugye, hogy rémlik valami? Hogyha címről nem is, ha belehallgattok ezekbe, akkor akkora déja vutok lesz, hogy csak na.
   Október elsején egyébként nem a saját repertoárjából énekelt, hanem egy a capella népdalt adott elő. Vagyis igazából nem csak úgy eldúdolta, hanem eggyé vált a nótával, gyakorlatilag eljátszotta a tartalmát, méghozzá hihetetlen élvezettel. És ugyebár bevállalta azt, hogy mindenféle kíséret, zenei aláfestés nélkül adja ezt elő. Amihez lássuk be, hogy kell bátorság, hiszen ha nem csak a puszta énekhang hallatszik, akkor általában az emberi fül jobban fogadja be a zenét, szóval tényleg nagyon profinak kell lenni ahhoz, hogy jó legyen a produkció. És jó lett.

   A beszámolóm nagyjából a végéhez közelít, mert tudom, hogy hosszútávon nagyon untató lehet az ömlengésem. Igaz, hogy most is úgy érzem, tudnék még kit hozzáfűzni ehhez a témához, de most már tényleg csak a fontos dolgokat említem meg.
   Hihetetlen élmény volt jelen lenni, mert a dalok a lehető legváltozatosabbak voltak. Az elején főleg a népzene dominált, ami egyrészt azért jó, mert mindenki ismerte, és ezzel meg lett teremtve a barátságos hangulat, másrészt pedig megmutatta, hogy az előadók büszkék a magyarságukra. Az előadás közepe fele kezdtek szabadabbak lenni a művészek, előkerültek a versfeldolgozások, híres slágereket adtak elő, és egyesek egészen egyedi produkciókkal rukkoltak elő. Volt például korzikai népdal, amit irdatlan hangerővel üvöltöttek, de mégis gyönyör volt hallgatni. Aztán előkerült egy afrikai dalocska, ami egyszerűem zseniális volt. Lenyűgözően vad, de éppen ebben rejlett az, hogy mennyire megérinti az embereket. Ezt amúgy dobokkal kísérték, ami önmagában is csodás, de ráadásul többféle is előkerült, mindegyik más volt, csak annyiban egyeztek meg, hogy hihetetlen profizmussal kezelték őket.
   Ha egy ember olyan zenét hallgat, ami tetszik neki, akaratlanul is boldog lesz. De nem mindegy, milyen körülmények között teszi ezt. Lehet, hogy ha egy merev koncerten lettem volna, ami túl kötött, nem éreztem volna ilyen jól magam. Mert hihetetlenül családias volt a légkör, a fellépők többsége nem igazán görcsölt rá a dologra, hiszen ők gyakorlatilag hazatértek. Ismerős helyen játszottak, ahonnan sok emlékük származik, mégiscsak az exsulijuk színpadjára állították fel őket. Nekik ez x évig a második otthonuk volt, éppen ezért lehettek ennyire fesztelenek és nyitottak a közönség felé. Volt olyan nóta, amit együtt énekeltek a nézőkkel például. De ezenkívül rengeteget viccelődtek a volt diákok, elmeséltek egy-két egyetemi élényt, felidézték a dalhoz kapcsolódó emlékeiket.
   Tudom, hogy manapság a népdalok, a komolyzene, meg a magyar zene nem olyan népszerű, de amúgy tényleg irtózatosan megérte ott lenni. Szóval, azoknak, akik esetleg hisztériás rohamot kaptak, mert nem voltak ott, van egy jó hírem. Hagyományt teremtettünk, jövőre, ugyanott, ugyanakkor megismétlik ezt az eseményt. Ha minden jól megy, én ott leszek.


   És még egy nagyjából szó szerinti idézet az egyik dalból, amit ketten párbeszédszerűen adtak elő – az elején olyasmiről volt szó, hogy van egy gümölcs a fán (ez elengedhetetlen a részlet megértéséhez):
   – Szedd le, szedd le, szedd le!
   – Nem szedem le, nem szedem le, nem szedem le!
   – Baszd meg, akkor fennmarad!

––––––––––

Sziasztok!
Ehm, hát igen, megint én szennyezem az internetet. Igazából kicsit bizonytalan vagyok ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban, mert nem tudom, mennyire van kereslet ilyesmi témára, hiszen az ismerőseim kilencvenkilenc százaléka térden állva rimánkodik, hogy neee, kérlek ne hallgasd a térsaságomban a zenédet, és ne, ne is beszélj róla. Ezzel kicsit a lelkembe gázolnak. Na, mindegy, azért remélem, nem untátok halálra magatokat.
(Ú, amúgy sikerült megoldanom, hogy végre valahára ne ugyanottkezdések, hanem bekezdések legyenek, nekem így sokkal jobban tetszik a szöveg, és szabályos is.)

2 megjegyzés: