Úticél: Bécs

Sziasztok!

Jelentem, túléltem a vizsgát, ami még számomra is hihetetlen, de valami rejtélyes balszerencse nagyon azt akarja, hogy ne tudjak aktívkodni, elromlott a tabletem (rajta amúgy minden írásom, a majdnem kész regényem, de nem gáz), ami azt jelenti, hogy kénytelen voltam telefonon megírni ezt a bejegyzést. Szóval annak ellenére, hogy utálom, ha valaki ilyet kér, nézzétek el nekem az esetleges formázási és helyesírási hibákat, a hangyatöknyi képernyőn nagyon nehéz bármit is csinálni... Ígérem, hogyha anyagilag majd megengedhetek magamnak új gépet vagy felélesztik végre a régit, akkor át fogom nézni.

Amúgy annyira nagyon örültem a három kommentnek, és a majdnem kétszáz megtekintésnek a blogos szösszeneten. *w* És a negyvenegy feliratkozó? Még mindig nem tudom leírni, hogy ez mekkora csoda számomra. Szeretettel köszöntöm Nittit, Parfüm Felhőt, Mirtillt, Gretát, Alizt és Mayt. :3

––––––––––

   Április 2. 05:40. A szombat hajnali, gyilkos időpont ellenére a rohadó, koszos ablakú iskola előtt mintegy nyolcvan emberi lény és ismeretlen fajú tanáraik ácsorognak, és bár a hideg a csontjukig hatol, a szél baljóslatúan süvít, ráadásul a gyatra közvilágítás miatt még azt sem látják, kihez beszélnek, izgatott sikongatások és pszichopata röhögés törik meg a hajnal komorságát, senki nem fáradt, nem feketéllnek karikák a szemeik alatt, cseppet sem fáznak, nem akarják kikanalazni a töritanáruk szemét, hiszen fűti őket az utazás láza.

 Haha, csak vicceltem, valójában majdnem átmentünk lóba, és állás közben átgaloppoztunk az álomvilágba, gyilkos dühöt éreztünk a töritanárunk iránt, és megfagytunk. Vagy legalábbis én.

   De mindegy, hamarosan felcsődöltünk a buszra, és a mögöttem szundikáló srác lefotózása, illetve néhány idióta selfie lövése után, amiken úgy nézek ki, mint egy retardált fóka, mindenki izgatottan sasolta, hogyan gurulunk ki Budapestről, és vánszorgunk be Bécsbe. Nem haladtunk fénysebességgel, sőt irdatlanul lassan mentünk, szóval volt időm türelmetlenkedni.

    Amint átgördöltünk a határon, nagyon figyeltem mindent, hogy magamba szívjam a legapróbb részleteket is – a tágas réteken sorakozó szélmalmokat, amik csodálatosan egyszerre mozogtak, a szürke, ódon hangulatú, füstfelhőket böfögő gyárat, ami beszennyezte az ég végtelen kékjét, a sötét alagutakat, aztán később a járda mellett futó aranyeső és cseresznyefa sokaságot (hah, igen, ennyire nagy bioszos vagyok), a művészien faragott és megépített házakat. Szóval mindent.

 Aztán megérkeztünk a Természettudományi Múzeumhoz – a csapat amúgy háromfelé szakadt, egyesek az Albertinába mentek képeket nézegetni, mások pedig a Technikai Múzeomot (vagy ahogy érdekes stílusú rajztanárom mondta, csodás átéléssel, a Teknisöszt) látogatták meg, de mivel én a természetibe mentem, alap, hogy ott álltunk meg –, de persze nem is a mi sulinkról lett volna szó, hogyha minden rendben megy, most is megbüntették az egyik buszt, mert nem vett matricát... Ciki.

Bécs szennyes betonja szent lábunkat mossa.

    Miután a szerencsétlen, lemaradt társaság is befutott, random sétálgattunk, hogy miután szabadon eresztenek minket, ne vesszünk el, de szerintem édes mindegy volt, mert aki a térképen és egy zsákutcában eltéved (azaz én), az egy ekkora városban semmivé foszlik...

Ide sétáltunk el, kemény fél utcányira volt a múzeumtól.

   Aztán bementünk. Ajh, nem is tudom, elmondani, hogy ez nekem milyen érzés volt – mintha első látásra szerelembe estem volna, megragadott a gyönyörű, esztétikus, szép mintázatú kupolával borított fekete-fehér előcsarnok, a tudomány és milliónyi érdekesség hiperaktívvá tevő illata. És hú, már az fantasztikus élmény volt, hogy egyáltalán ott álhattam, és pszichopatán dobogó szívvel fotózhattam mindent (az ott töltött három óra alatt ügyesen száz fotót lőttem).

Már kívülről is hihetetlenül hangulatos volt.

A kupola. Mondjátok, hogy nem mesteri.

Ez pedig a kupola alatti padló, abból a körből lehetett a legjobb fotókat csinálni.

    Számomra a múzeum egy külön univerzun volt, és egy fantasztikus világba utazhattam el, sárkánygyíkokat, kitömött, élethű, kihalt és védett állatokat, felbecsülhetetlen értékű drágaköveket, rovarokat és mindenféle kövületeket fedezhettem fel. Mindezt egyetlen fedél alatt. Szóval igen, az egész gyűjtemény hihetetlen.

   Az ékkő, azaz a kollekció legértékesebb darabja a Willendorfi Vénusz, ami nagyjából 29.000 éves, és elképesztő belegondolni, hogy egy teljesen másik világ embere faragta ki ezt az idealizált nőalakot, ami a termékenységet szimbolizálja. Én őszintén nagyobbra számítottam, mert ez így nem szobor, legfeljebb szobrocska, nem volt sokkal több tíz centinél. De megdöbbentően jó állapotban van, tök fiatalos.

   A múzeumban megtalálható egy állandó őstörténeti gyűjtemény, illetve egy kiállítás, ami öt évezred tárgyait mutatja be hihetetlen alapossággal. Láttunk még a gyönyörű kupolával díszített teremben élethű dínómodelleket, illetve eredeti maradványokat, hát tényleg elképesztő, hogy valaha ezek a lények népsítették be az akkor még más klímájú és felépítésű Földet. Továbbá nagyjából egy ezer darabos meteoritgyűjtemény is ki van állítva, nyilván nem azért, hogy mindegyiket megnézzék a látogatók, de azért kellően szépek az űrből érkezett kövek.

  A kiállítás egyébként nagyon interaktív, tele van huszonegyedik századi technikával, hogy az amúgy nem érdeklődő egyének is élvezzék, például ősemberré lehet alakítani magunkat, 3D-s jelenetek vannak kivetítve, satöbbi.

   Még kétezer szót tudnék írni arról, hogy mennyire csodálatosan fantasztikus volt ez az egész, de mindenki jobban jár, ha ettől megkímélem, beszéljenek inkább a képek (vigyázat, tényleg rengeteget fotóztam, de nyugi, nem fogom őket egyesével beszúrni, csináltam menő montázsokat).

Hát, ez fogalmam sincs, hogy került oda, de tuti, hogy nagyon értékes darab, biztosan ez a legkülönlegesebb gumikacsa, ezért is mutatom külön, egy montázsban elnyomná a többi kép szépségét...

   Megmondom őszintén, három óra után nagyon fura volt kilépni a napfénybe és huszonegyedik századi dolgokat látni, meg olyan embereket, akik nem csorgatják a nyálukat egy darab csontra. Igazából én napokat tudtam volna ott tölteni, de akkor ugyebár nem jutott volna idő a Forever 21-ra, amit semmilyen körülmények között nem éltünk volna túl. Bocsi, hogyha kicsit kedvtelennek tűnök, de nem szívem csücske a shoppingolás. Mondjuk ahhoz képest nem volt olyan durva, sőt megdöbbentően élveztem, de hát ki akar miniszoknyákat nézegetni, ha ezer éves kődarabokat bámulhat?! Majdnem vettem amúgy egy pólót, mert annyira igaz volt a felirata de nagyon drága volt, és inkább kajára költöttem (nyamiiii), a többi felpróbált cucc viszont nagyon szokatlan volt, nem az én világom a croptopok univerzuma...

A póló, amit felpróbáltam (és persze megcsináltam benne életem első tükrös selfie-jét), a hajam odapofátlankodott, de az van odaírva, hogy BLOGGING ALL DAY, és ahw, nagyon menő. De nem vettem, meg mert fura lyukak vannak rajta – tudom, biztos ez a divat –, másrészt mert nagyon sok forintba került volna, és éhen pusztultam volna...

    Aztán beültünk egy starbucksba (én még soha nem voltam olyanban, kezdek kételkedni, hogy tényleg igazi budapesti vagyok-e), ahol mindenféle életbevágó dolgot megbeszéltünk (például, hogy a barátnőm fejének kéne a kávézó poharain lennie, sokkal stílusosabb lenne), és ittam valami fincsi, epres-joghurtos turmixot, ami lehibernálta az agyam, de semmi gáz. 

Csorgassátok a nyálatok, hehe.

    Ééés el is telt a nap, mármint már háromnegyed hatkor elindultunk visszafelé, de előtte jól megbámultunk egy iszonyúan tehetséges utcai művészt, teljesen zavarba jött szegény, mert alapból mi, tízen odaálltunk, és a tömeg felkeltette a többi ember érdeklődését, ezért ők is odajöttek.

Lencsevégre kaptam az alkotás folyamatát, én még soha nem láttam ilyet, de egyszerűen gyönyörű lett az eredmény. A férfi amúgy az űrhajója javítására gyűjtött, remélem, lesz elég pénze, de ha látjátok, akkor dobjátok meg pár euróval a nemes cél érdekében, nem fogja bánni, a barátnőm konkrétan hozzávágott néhány érmét, és nem sértődött meg.

    És hát hogy ne legyen ilyen kis semmilyen ez a bejegyzés, a végére tartogattam a csattanót, a nagyon didaktikus befejezés hatalmasat fog ütni.

    Bár az osztrákok általában beszélnek angolul, de a magyar akcentust (vagy legalábbis az enyémet) nem értik, és amúgy sem szívesen alkalmazzák ezt a tudást, sokszor még akkor sem, ha gyengeelméjű tekintettel méricskélem őket, és látszik, hogy semmit nem fogok fel a köpködős szavalatból. Erre a megoldás az, ha viszel valakit, aki legalább azt el tudja mondani, hogy "nem beszélek németül, basszus". 

  És mielőtt bármelyik emberre mondanál valami csúnyát, győződj meg, hogy nem magyar-e... Nagyon égő, ha érti mit mondasz... Vagy semmiképp ne dobálózz olyan szavakkal, hogy botox, mert azt minden nemzetiség megérti.

   Ja, és hogyha a buszon szétvered a széked, akkor vidd magaddal a letört darabot, őszintén bánom, hogy én otthagytam, olyan jó szuvenír lett volna, de persze semmi nem helyettesítheti az elmémbe örökké beivódott fantasztikus nap emlékét. (Tattara, sablonos lezárás.)

Bocsi, de enélkül a graffiti nélkül nem tudok elbúcsúzni...