Bloggernek lenni...

Sziasztok!

Rettentően sajnálom, hogy egész márciusban nem jelentkeztem, de úgy érzem, csak tgenapelőtt volt, hogy kijelentettük az osztálytársaimmal, hoppá, huszonnyolc napunk maradt huszonnyolc tételt megtanulni. Igen, eléggé elszúrtam, és nagyon a végére hagytam a dolgokat... szóval akármennyire is a töritanáromat akarom okolni, nem tudom, mert igaz, hogy szadista, de elég hamar kiadta a követelményeket, konkrétan hét hónappal ezelőtt. De nagyon sokat jelentene, ha holnap fél egy és egy között küldenétek az energiát és gondolnátok rám, és arra, hogy a magát tanáromnak nevező ősember ne öljön meg, és ne a Hunyadiak korát húzzam, mert őszintén kár lenne egyest kapni, amikor ennyit tanultam... :D

Ezenkívül amúgy köszönöm, hogy itt vagytok, hatalmas élmény feljönni bloggerre, és látni, hogy egyre gyarapodtok. Üdv itt, Szabrina, Mukka, Tiziano, Hanna, Jappancs, Kayla, Helena és Kitti. Fú, de sokan lettetek. És amúgy gratu, rekordot döntöttetek, az előző, tanulásos cikkemre több, mint háromszázszor kattintottatok.

Na, mindegy, ennyi voltam mára, olvassátok életem legrövidebb, legsemmilyenebb cikkét, amit csak azért teszek most közzé, mert nem akarom szemét módon úgy zárni a márciust, hogy semmit sem írtam ide.

(Ja, amúgy nyálveszély! Elfolyt a képernyő, miközben írtam, nagyon csöpögős lett. :D Ez van, ha egész nap a törikönyveimmel vagyok, és tele van a fejem évszámokkal, és görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom azt a szót, hogy holnap, és még face-en is mindenhol pánikoló emberekbe ütközöm...)

    – Te tényleg blogger vagy? Nem gondoltam volna, a bloggerek mind furák, te ahhoz képest elég normális vagy. És szerintem ez egy nagy hülyeség, ki az a debil, aki ilyenbe öli az idejét? Annyira abszurd...
   Nagyjából ilyen reakciót kaptam, amikor pár napja kiderült az egyik ismerősöm előtt, hogy blogolok. A vérlázító mondandóját kerekre nyílt szemekkel, leesett állal és bamba fejjel kísérte, majd még tíz percen keresztül ócsárolta az univerzális világomat. Enyhén felidegesített (najó, nagyon legszívesebben hozzávágtam volna egy péklapátot, aztán elmenekültem volna, mert sokkal erősebb volt nálam, és nem valami stílusos kiegészítő a lila monokli), pláne az ellentmondást nem tűrő hangjával, amiből csöpögött a felsőbbségérzet és az, hogy nagyon elhiszi, hogy igaza van.
   – Bloggernek lenni jó. – Ennyit feleltem csupán, de ebbe a három szóba annyi ellenszenvet és megvetést zsúfoltam, hogy majdnem felrobbantak a feszültségtől. Aztán röhögve felmutattam a középső ujjamat, és lehet, hogy csak beleképzeltem, de szerintem a srác kicsit megszeppent, ami nagyon helyes.



  Nagyon szeretek blogolni. Amikor pár évvel ezelőtt rátaláltam erre az oldalra, egy teljesen új világba csöppentem, ami pillanatok alatt elnyelt, és hiába próbáltam elereszteni a szorító indáit, mindig újra és újra belegabalyodtam, míg a végén rájöttem, hogy nem is akarok kikerülni ebből a birodalomból.
   És, ha valaki így reagál, mikor kiderül ez az egész (félreértés ne essék, alapból nem keverem össze a két életem, a garfomán, netes alteregómat félelmetes lenne mindenestül ráuszítani a való világra, és nem mutatkozom úgy be, hogy Réti Virág vagyok, blogger), akkor mindig kellemes szánalmat érzek iránta.

  Szeretek blogolni, mert vitákat szíthatok. Akárhányszor kiderül valaki előtt, hogy hoppá, én ilyesmivel foglalkozom, nem fogadja túl pozitívan a dolgot. És nekem ez valamiért nagyon jó érzés, felemelő begyűjteni a felháborodott, hitetlenkedő pillantásokat, aztán néhány szóval kiosztani mindenkit, és megkérdezni, hogy ettől most más ember lettem-e a szemében.
   Szeretek blogolni, mert aki blogol, annak van egy igazolása arról, hogy nem normális vagy furán normális. És nekem ez tetszik, ráadásul szerintem, aki blogger, az soha nem unatkozik, még a legunalmasabb törin is, ahol éppen arról beszél a tanár, hogy mennyire jó órákat tud tartani, szokott pörögni valami az agyamban – egy fejezet töredéke, egy cikkötlet, bármi, még a honfoglalás társadalmi hatásainak részletes taglalása is elültethet egy ötletmagot a szürkeállományomban.
Szeretek blogolni, mert ez egy fantasztikus szenvedély. Alapból az írás egy fantasztikus szenvedély, ami már jóval a blogolás előtt rabul ejtett, de tök jó, hogy bármilyen hülye eszmefuttatásomat közzétehetem, és tök jó, hogy ez megmarad. Évek múlva majd újra elindíthatom a bloggert, és röhöghetek a régi énemen.
   Szeretek blogolni, mert rengeteget tanulhatok, mindig akad valaki, aki ráér, akinek kedve és véleménye van, amit megoszt velem, ezáltal tovább fejlődhetek. És nemcsak a direkt nekem címzett kritikák vannak pozitív hatással rám, hanem azok, amik másoknak szólnak, hiszen gyakran megesik, hogy egy-egy hibában magamra ismerek, és még azok is fejlesztenek, amelyeket én írok, minden blogban látok olyan dolgokat, amik nem tetszenek, és én is elkövettem őket korábban, csak nem tűnt fel.
   Szeretek blogolni, mert valaki olvassa az írásom. Sokkal jobb úgy írni, hogy valaki vár rá, valakit érdekel, valakinek számít, sokkal jobb úgy írni, hogy sok közzétett bejegyzés után biztatnak, kapok visszajelzést, és nemcsak az asztalfiókomban punnyadnak az írások.

  Szeretek blogolni, mert rengeteg új és fantasztikus történetet ismerhetek meg, olyan műfajokat olvastam blogokban, amilyen könyvet soha nem vettem volna le a polcról. És, mert blogot olvasni más élmény, mint könyvet: sokkal izgalmasabb, alkotás és javítgatás közben láthatom a történetet.

   Szeretek blogolni, mert nekem ez egy harmadik otthon az iskola és a valódi hazám után. Legalább annyira kellemes érzés meglátni a narancssárga bloggerlogót, mint a szobám barna szőnyegét vagy a rohadást a tesiteremnél. Legalább annyira jó érzés egy bejegyzést formázni, mint végignyúlni az ágyamon egy könyvvel vagy selfie-zni kémián.

   Szeretek blogolni, mert egy nagyon érdekes társadalom tagja lehetek. Nagyon király érzés felnézni a facebook csoportokba. Nagyon király látni, hogy itt mindenki megtalálja a helyét, mindenki rálel egy olyan személyre, aki, mintha az elveszett ikertesója lenne. Nagyon király hasonló érdeklődésűekkel beszélgetni, akik értik, miért adom fel a szociális életem, azért, hogy a karaktereimnek teremtsek olyat. És nagyon király látni, ahogy minden blogger kibontakozik, ahogy minden blogger beilleszkedik egy társaságba. És nem, egyáltalán nem rózsaszínen utópikus ez a kép, dehogy olyan, mint egy tündérmese, hiszen ez a valóság.

  Szeretek blogolni, mert végre találkozhatok a chat másik oldalán olyan emberekkel, akik megértenek. Akik megértik, miért fontosabb nekem a főszereplőm és egyben az egyik legjobb barátnőm szociális élete, mint az, hogy elmenjek szombat este bulizni. Olyanokkal, akik megértik, milyen felszabadító végre leírni egy nagyon találó hasonlatot. Olyanokkal, akik megértik, miért kell néha minden mondatot százszor megrágni. Olyanokkal, akik szintén élő személyekként kezelik a szereplőiket, és néha napokra mosolyszünetet fogadnak velük, mert nem úgy reagáltak egy dologra, ahogy dramaturgiailag kellett volna. Olyanokkal, akik osztoznak az én kis függőségemben.

 Szeretek blogolni, mert előítéletek nélkül ismerkedhetek. Senkit nem fog érdekelni hány éves vagyok, hogy nézek ki, senki nem vagyonra, menőségre, népszerűségre sorolja be az embereket, egyes egyedül az számít, hogyan írsz.

  Szeretek blogolni, mert így barátokra lelhetek, akikkel nem az köt össze, hogy egy iskolában raboskodunk, nem is az, hogy egy templomba járunk, vagy hetente kétszer eldobáljuk egymást aikidón, hanem az a mániánk, amit soha nem fogunk kinőni. És ezek a barátok őszinték, elfogadóak, segítőkészek, odaadóak, és mindezt úgy teszik, hogy tudják, talán soha nem találkozunk, mert elválaszt minket egy országhatár, és többszáz kilométer.

   Szeretek blogolni, mert bár állandóan úgy keveredek vitába, hogy nem keresem a konfliktust, csak leírom a véleményem, legalább megtanulok kiállni magamért és az igazamért, és megtanulom elfogadni, hogy bizony nem láthatok mindent jól.

   Szeretek blogolni, mert garantált az irodalom és a nyelvtan ötös, szökőévente vétek egy helyesírási hibát, és akármekkora hülyeséget képes vagyok úgy megfogalmazni verselemzésnél, hogy valami egetrengető okosságnak tűnjön.

   Szeretek blogolni, mert itt végre én én lehetek, nem kell félnem, hogy lejáratom magam, mert neten keresztül ez sem olyan gáz, és senki nem fogja felemlegetni, mert úgyis hamarosan elfelejtik.