A démon

Sziasztok! ^^
Maffia egy héten belül kétszer publikál? Én sem hiszem el, és remélem nem fordul ki a négy sarkából a világegyetem a hirtelen változások miatt. Májusban csak egyet posztoltam, aminek az oka az, hogy főleg novellákat írogattam, de ezeket nem éreztem idevalónak. Mert nem tudom... túl személyes volt a jellegük, és túl depisek voltak, és nem is mindegyik volt az igazi. Mondjuk, ez sem kifejezetten boldog. :D Annyit tennék hozzá, hogy a nagy songfic kampány keretében írtam (apropó, innen is köszönöm Stellának a véleményt ❤), és hogy ti is bátran próbáljátok ki magatokat ebben a műfajban, mert megéri, én például imádtam ezt a történetecskét.
A másik: MEGLETT AZ 50 (sőt az 51 is)! Mirával vagy fél órát sikítoztunk, és nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, és üdvözlöm az újakat Virágot, Chloét és Kathyt. ❤ Nem felejtettük el a versenyt, Mira már megírta a posztot, de kisebb nehézségbe ütköztünk... Még mindig a statisztikákkal kapcsolatos, hogy a közös kis marhulásunkat az előző bejegyzésben több, mint 400-an néztétek meg. Ez új rekord, és nem tudom eléggé megköszönni az érdeklődést meg a visszajelzéseket, tényleg borzasztó itt feküdni az ágyamon úgy, hogy nem tudom szavakkal kifejezni az érzéseimet
Megint más (ígérem, ez az utolsó közlendő, aztán hagylak titeket olvasni :D), hogy lett ask.fm-em. Mármint eddig is volt csak teletömtem se füle, se farka filozofálgatásokkal az élet nagy dolgairól a semmiről. Most viszont selejteztem a válaszaimat, és válaszolóképessé tettem az oldalt. Szóval, ha bármi felmerül bennetek, vagy kíváncsiak vagytok, vagy unatkoztok, vagy valami, akkor kattintsatok ide.
És most jó olvasást! Szerintem sokkal élvezetesebb úgy, hogy hozzáhallgatjátok a dalt (link lejjebb), akkor lesz teljes, meg a hangzással együtt sokkal drámaibb. Hogyha pedig bármiféle pozitív/negatív észrevétel fogalmazódik meg bennetek, szívesen fogadok véleményeket.

–––––

Imagine Dragons: Demons

Kedves Daisy!

  Háromszázhatvanötször hívtalak, háromszázhatvanötször képzeltem el, ahogy a csilingelő hangod bizonytalanul hallózik bele a kagylóba. Az a hangod, ami annyiszor nevettetett meg, ami annyiszor nyugtatott meg, ami annyiszor öntött erőt belém, amit annyira szerettem. És az a hangod, ami annyi idő után is ugyanazt hajtogatja a fülemben. Az utolsó hozzám intézett mondatod visszhangzik minduntalan a fejemben.
   – Jennifer... – Csak a nevemet ejtetted ki, nem mérgesen, nem volt semmi dühvel telített tónus a szóban, még csak nem is csengett szomorúan, és nem, csalódott sem volt, azt tudnám rá mondani, üres. Egy olyan személy hangja volt, aki semmiféle érzelmet nem táplált irántam.
   És ez fájt a legjobban, ez hasogatja ma is a szívemet. Ma is, egy év után.
   Biztosan emlékszel még, az ilyen események kitörölhetetlenül, idegesítő pontossággal vésődnek be az emberek elméjébe, de szeretném feleleveníteni azt az éjszakát.



  Először is emlékeztetlek, kik voltunk akkoriban. Két kitaszított. Főleg én, az emókat soha nem nézték jó szemmel, és én is kellően embergyűlölő voltam, azért fésültem az arcom elé az ébenfekete loboncomat, hogy csak egy szemmel kelljen néznem a személyeket, akiket utálok, ezt pedig előszeretettel hangoztattam is. Téged pedig azért nem szerettek, mert kiálltál mellettem. És mert szerettél. Nemcsakhogy szerettél, de legjobb barátnők voltunk. Nekem még mindig a legjobb barátnőm vagy, tudod? Naivan hangzik, de még mindig felmelegszem, hogyha rád gondolok, de a boldogság és a felemelő biztonságérzet helyett már mérhetetlen lelkiismeret furdalás csobog a vénáimban, amiatt, amit tettem.

  Mikor a napok hűvösek, és felfedtük a lapjainkat...

 Átbuliztuk azt az estét, részegen tántorogtunk az éjféli utcákon, miközben valami szánalmas, mulatós zenét üvöltöttünk, és átkarolva egymás nyakát vánszorogtunk be a tömbházba. Miután megtaláltad a kulcsod, kicsivel később pedig a lyukat, amibe passzol, belökted a lakásod ajtaját, és szinkronban hánytuk le az ízléstelen rózsaszín szőmyegedet. Aztán röhögtünk. Rengeteget röhögtünk. A tompa elmémen még átfutott az ötlet, hogy ez most egy jó pillanat, meg kéne állítani az időt, és akkor soha nem kéne szembenéznünk a problémáinkkal, de sajnos nem rendelkeztem természetfeletti energiákkal, így eleresztettem a gondolatot.
  A nappalidban még ittunk egy-két pohárkával. Vagy inkább üveggel. Nem számoltuk, azon az estén nem voltak gátlásaink, nem érdekelt minket semmiféle határvonal, felrúgtuk az összes szabályt, és élveztük a szabadságot.
  Hajnali öt felé te egészen kijózanodtál, nem ittál annyit, mint én, a kettőnk barátságában amúgy is eleget vedeltem helyetted, neked csak asszisztálnod kellett az ivászatomat. Meg egyébként is jobban bírtad az alkoholt, én fél pohár után azt képzeltem, láma vagyok, te tíz üveg után is tudtad, hogy ember vagy, asztalon táncoló ember, az igaz, de ember. Te könnyen összekaptad magad, nekem másfél nap kellett. Mindenesetre addigra kijózanodtál, és eszedbe jutottak a bajok.
  Például ott volt a férjed. Mindenki ellenezte, amikor két éve, tizennyolc évesen a kezedre húzta a jeggyűrűt, két hónapra rá pedig már Korzikán süttettétek a hasatokat nászút gyanánt. Harminckettő volt, te pedig éppen csak nagykorú, így senki nem hitt a kapcsolatotokban, de én támogattalak. Gyereket akart, középkorú lévén természetesen családra vágyott. Próbáltátok már a francia szigeten összehozni, de elvetéltél. Téged is megviselt, de ő totálisan összetört. Te is tudod, hogy soha nem volt egy IQ-bajnok, és valamiért magát okolta a kudarcért, eszébe sem jutott, hogyha valakit hibáztatnia kéne, az a természet lenne. Akkor is görcsösen próbálkoztatok, de nem volt eredmény, így, a győzelemhez, sikerekhez szokott kedvesed verni kezdett. Aznap délután a földre taszított, beléd rúgott és szitkokat szórt rád, majd lelépett. Felhívtál, és elmentünk a kocsmába. Persze, jó barátnő lévén nem csajos estére invitáltalak, ahol kilakkozzuk a lábkörmünket, meg befonjuk egymás haját, miközben rúzsokról társalgunk, hanem elmentünk berúgni.

  A szemeid fényesen ragyognak, meg akarom menteni ezt a fényt.

  Akkor, ott a nappalidban, megfogtam a kezed, és öntöttem beléd az erőt, elmondtam századszorra is, hogy mindent helyre lehet hozni, és a férjed megbékél. Mert téged nem az zavart, hogy ver, hogy megaláz, hanem az, hogy csalódást okoztál neki.
  Megnyugodtál. Lefeküdtünk.

 Mikor legördül a függöny, ez mind közül az utolsó, mikor a fények leoltódnak, a bűnösök előmásznak...

  Nagyon hamar elaludtál, én viszont még mindig felpörögve, az alkohol durva befolyása alatt hánykolódtam melletted.
   És akkor hallottam, hogy valaki ajtónyikorgás keretében belép az előszobába, és óvatosan, hogy ne csapjon nagy hangzavart leveszi a cipőit. Persze az én bortól és sörtől megerősödött fülemet nem csapta be (mindig is furcsálltad, hogy másokkal ellentétben berúgva sem romlik a hallásom, sőt élesedik ez az érzékem), tudtam, hogy Eric jött haza. Gondoltam, beszélek vele, szólok néhány jó szót az ügyedben.
   Annyira szerettelek, annyira akartam, hogy boldog legyél, annyira akartam, hogy jól működjön az esztelen házasságod, annyira akartam, hogy ne bánd meg, annyira akartam, hogy bebizonyítsam neked, jó barát vagyok, elég jó hozzád, annyira akartam veled törődni.

  Nem akarlak cserben hagyni, de a pokolhoz vagyok kötve, ez az egész csak érted van.

 Elkaptam az előszobában, de idegesen félrelökött, és mondta, hogy ne ártsam magam bele a ti ügyetekbe. De kitartó voltam, utánairamodtam a konyhába. A falnak döntve a hátamat vártam, végignéztem, ahogy tölt magának egy pohár vizet, közben gyanítottam, hogy ő is a véralkoholszintjének növelésével töltötte az elmúlt órákat. Ha két részeget összeeresztenek, abból jó nem sülhet ki.
   – Eric, Daisyről van szó...
  – Nincsen ehhez semmi közöd – fújt rám megvetően. A hangja álmos volt, valószínűleg arról fantáziált, hogy átölel egy párnát, majd elutazik Álomországba.
  Felnéztem a plafonra, és a következő lépésen gondolkoztam. A csillár vészjóslóan ingadozott jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra, a velem szemben lévő ablakon, ott ahol nem takarta a függöny, beszűrődött a kelő nap fénye. A konyha tiszta volt, te rendben tartottad, a padlón egyetlen morzsa sem hevert, és amikor a szekrényhez értem, hogy kivegyek magamnak egy poharat, azt is láttam, hogy az edények is katonás rendben sorakoznak.
  – Nézd, Jennifer, tudom, hogy segíteni akarsz Daisyn, de megoldjuk a problémáinkat.
  – Megverted...
  – Tudom...
  Ó, Daisy, nem tudod elképzelni, mennyire felbosszantott ezzel a nemtörődömségével. Nem vártam el, hogy romantikus film legyen az életed, nem vártam könnybe lábadó szemeket, de egy nagyon sajnálom azért dukált volna! Az alkohol elvileg felerősíti az érzelmeket, de úgy láttam, Ericnek nincsenek ilyenjei.
  Idegesen csaptam le az imént kivett poharat az asztalra. Csörrenés. És a következő pillanatban már szilánkjaira tört. Feszültebb voltam, mint gondoltam. Ideges sóhajtás szaladt ki a számon, és összeszedtem az üvegdarabokat Eric rosszalló pillantásának súlya alatt. Láttam, hogy magányra vágyik.
  A kuka felé menet megnéztem az arcát. Szép arc volt. Olyan csontvázszerű, a vonásai hangsúlyosan, erősen voltak megrajzolva, és a bőre egészen rásimult a koponyájára. A halálfej-hatást erősítette a szeme alatt lévő hangsúlyos karika. A fények beárnyékolták a szemgödrét, így nem láthattam tisztán az íriszeit. Aztán felemelte a fejét. Olyan volt, mint egy gonosz, vadászó macska – szemében megszállott fény csillant, fogát vadul csikorgatta.

   Ők megásták a sírod, és az álarcok lehullanak a felfordulás közepette...

  Kezemben éles szilánkok, előttem egy neked rosszat akaró ember. Annyira egyértelmű volt, mit kell tennem. Amikor beletúrt a hajába, szemöldökét pedig gondterhelten ráncolta, én a halántékához érintettem az egyik hideg szilánkot. Felemelő volt. Fantasztikus. Elsöprő. Lüktetett bennem a bosszúvágy, hevített az elszántság.

   Mikor érzed a dühöm, nézz a szemembe, itt rejtőzik a démonom, itt rejtőzik a démonom...

   És aztán szépen, lassan belevágtam a bőrébe, éreztem, ahogy a meleg, piros vére a kezemre csordul. És ahogy lefolyt a padlóra, ahogy eláztatott mindent körülöttünk, ahogy csillogó bíbor máz került a kezemre, ahogy spriccelt mindenfele, úgy szállt ki belőlem minden lélekjelenlét, minden emberség. És pokoli volt! Pokolian a lelkembe hasított a nyögése. És aztán utolsó erejével felém kapta a tekintetét, majd beleásott a szemeimbe. Még soha annyira szívbehatolóan, szívbemarkolóan, szívfacsaróan nem nézett rám senki, tekintetünk egybefonódott, és ahogy elszállt testéből az erő, ahogy a korábban vadul csillanó pillantásából kiveszett minden fény, az ő gonoszsága, az ő hidegsége, az ő merevsége, az ő érzéketlensége belém költözött. Éreztem, hogy nem vagyok teljesen önmagam, nem vagyok már ember. Démonná váltam. És sötétté vált minden a belsőmben.
  A földre omlottam. A sarokba menekültem a mindent elborító skarlát tengertől, átöleltem a térdeimet, és a vörös folyadékkal szennyezett lábamba temettem a fejem. A fejem, amin ott világított az a sötét, romlott, gonosz szempár. Eleinte szörnyű volt, megtapostam volna magam, földbe akartam tiporni a semmit sem érő életemet, és komolyan elgondolkoztam, hogy magamba vágom azt a másik szilánkot. Néztem a kezeimet, ott csordogált rajta a vér, annak az embernek  a vére, akit te nálam is jobban szerettél, minden hibájával együtt elfogadtad. És akkor rájöttem, hogy azzal, hogy őt bántottam, téged is bántottalak. És ezt nem akartam! Patakként törtek elő a sós cseppek a szememből, hajamat téptem, csakhogy érezzem a fájdalmat, és tudjam, képes vagyok még ilyesmire, nem veszett ki belőlem minden érzelem.
  De aztán megváltozott minden. A bánat helyét a bódító mámor vette át, a megbánás helyét a fenséges győzelemérzet, az undor helyét pedig a büszkeség. A francba is: elégedett voltam magammal! Őrült voltam... Visszaemlékeztem megtört tekintetére, és rájöttem, milyen fenemód hatalmas vagyok! Milyen fantasztikus, hogy képes vagyok rendelkezni életekkel! Milyen felemelő, hogy hatást gyakorolhatok másokra! Milyen páratlan gondolat, hogy ezentúl semmitől nem kell félnem, mert én vagyok az, akitől retteghetnek az emberek!

  Nem számít, kik vagyunk, még mindig kapzsik vagyunk, eljön a királyságom... Eljön a királyságom...

   Visszaroskadtam előző helyzetembe, de már eszelős mosoly ült vértől csillámló arcomon.
  És jöttél te, észrevetted, ahogy a sarokban kucorgok. Először sikítottál, aztán hozzám rohantál, megfogtad a kezemet, és aggódva kérdezted, mi történt.

  Mikor az álmaid elbuknak, és akiket üdvözítünk, mind közül a legrosszabbak, a kifolyt vér megalvad... 

  Aztán Ericet is kiszúrtad. Hisztérikusan felüvöltöttél, rázott a hideg. Engem is, csak nem az iszonytól, hanem az örömtől reszkettem. Azt hittem, hálásan fordulsz majd felém, szemeidben pedig felszabadultság fog virítani. De nem... Könnyáztatta, szétesett hajjal szegélyezett, elkenődött, hihetetlenül öreg arccal néztél felém.

   Ne gyere túl közel, belül oly nagy a sötétség, itt rejtőzik a démonom, itt rejtőzik a démonom...

   Kérdőn felhúztad a szemöldököd.

   El akarom rejteni az igazságot, meg akarlak védeni, de a szörny elől, ami bennem van, sehová sem tudunk elbújni...

   – Megöltem...

   – Jennifer... – Hidegen felém bólintottál. Az orrodan meg a szádon kereztül ugyan keserűséggel teli könnyek szánkáztak, és fájdalmas grimaszba torzultak angyali vonásaid, de hangod rideg maradt. Metszően hideg. Durván elutasító.

  Nem tudom, mit csináltál azután, arra viszont kristálytisztán emlékszem, bennem mekkora vihar dúlt. Elsöprő tornádó hasított végig a lelkemen, és pusztított el minden jót, ami talán még odabent lakozott,  az előbbi diadalomat pedig pillanatok alatt elmosta a feltörő cunami. Sírtam. Nem tudom, mennyi ideig. Rettentően sokáig ültem ott csukott szemmel, és állandóan a tekinteted cikázott a gondolataim között, a szemedből világosan sütött, hogy nekünk soha többet semmi közünk nem lesz egymáshoz. Jó lett volna, ha üvöltesz, ha bömbölsz, ha belém rúgsz, de nem. Csak elfordultál tőlem. Örökre.

  Nem azért volt bűntudatom, mert azt tettem Erickel, hanem azért, mert ezt tettem veled. Egyetlen mozdulattal összetörtelek. És tudtam, hogy én nem tudlak összeragasztani. És más sem...

 És veled együtt hullottam szilánkokra én is. Magamat viszont próbáltam rendbe rakni. Megpróbáltam lemosni magamról a tetteimet, először vízzel, majd savba mártottam a kezem, aztán konyhakéssel próbáltam megválni a végtagjaimtól, amikkel porrá zúztam az életed meg az enyémet is, de rájöttem, semmit sem érnék el ezzel. A bűn nem a kezemhez, hanem a szívemhez tapad, azt pedig nem tudom kitépni.

   Örökké szörny leszek, mert nem tudok, mert nem lehet elszaladni a múlt elől...

   Nem tudok elmenekülni, hacsak meg nem mutatod, hogy kell...

   Ma van egy éve. És most tiszta szívemből írom le neked, hogy sajnálom.

   Azt mondják, ez az, amit tettél, azt mondom, ez a sors... Ez hullámzik a lelkemben, el kell hogy engedjelek...