Csongor és Tünde

Sziasztok!

Ne kérdezzétek, mi ez a nagy aktivitás részemről. Na jó, elárulom, még akkor is, ha senkit sem érdekel, valójában van egy csomó elkezdett bejegyzésem, de mindig máshoz van kedvem, így mindig másikat írok, most pedig valahogy pont úgy jött ki, hogy ezzel hamar végeztem. (Jelenleg öt van amúgy piszkozatban, mindegyiket szeretném még ebben a hónapban meg a következőben közzétenni – bár a szeretném általában nem lesz egyenlő a valósággal –, szóval rettegjetek. :D)

És 57-en vagyunk. Ami azt jelenti, hogy az előző poszt óta eltelt hét napban hatan iratkoztatok fel, az naponta majdnem egy, és húha... Üdv itt, Henrietta, Vera, Nelli, Sophie, Luna és Nikolett. ❤️

Öhm, ennyi, most valahogy nem volt olyan sok mondanivalóm, mint múltkor, szóval jó olvasást. :3

Forrás: https://nemzetiszinhaz.hu/

   Május 28. 14:30. Nemzeti Színház.

 Muszáj elmondanom, mennyire gyönyörű már maga az épület is, tényleg nagyon szépen helyrehozták, ráadásul csináltak egy gyönyörű parkot is, vagyis inkább szoborkertet. És így tudtam selfie-zni Gobbi Hildával meg Latabár Kálmánnal is (Latyiii). Meg a Lágymányosi (tudom, Rákóczi, immár öt éve, de nem bírok átszokni) híddal is van közös képem, bár a ramaty fényviszonyok miatt kiégett rajta a fejem, és lusták voltunk sétálgatni, hogy normális fotót csináljunk, meg a haverom azt mondta, olyan csúnya. Amit amúgy abszolút nem értek, szép piros, ráadásul aránylag új.

Saját kép. *w*

   Aki a címből nem jött volna rá, annak mondom, hogy a Csongor és Tündét néztük meg.

   Vörösmarty, a magyar romantika legnagyobb költője. Mindössze ötvenöt év adatott neki, életműve nemzeti örökség és világirodalmi érték. Leghíresebb versei a Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány és a Szózat, amely nemzeti imádsággá lett. A Magyar Tudományos Akadémia tagja volt, magyar nyelvészeti munkák társszerzője, dramaturgiai és kritikai műveiből fejlődött ki a hazai színikritika. Kortársai a „nemzet ébresztőjeként” emlegették.

   A költői hivatás közéleti funkció volt azokban az időkben, párhuzamosan a nemzet haladó erőinek törekvéseivel növelte naggyá Vörösmarty esztétikailag a magyar epikát és lírát.

  Vörösmarty harmincéves korában írta a Csongor és Tündét, a legzeneibb hangzású magyar színjátékot. Életében nem láthatta színpadon, 1879-ben Paulay Ede rendezte meg először a Nemzeti Színházban. Pedig Vörösmarty ezt a művét első pillanattól színpadra szánta, a sajátos jegyekkel rendelkező magyar drámairodalom megteremtésének igényével. A 20. század elején Schöpflin Aladár 1907-es írása, A két Vörösmarty, majd Babits Mihály kettős tanulmánya (Az ifjú Vörösmarty, A férfi Vörösmarty) irányítja a mű olyan értékeire a figyelmet, amelyekkel a 19. századi kritika nem tudott megbarátkozni. „Ezen a ponton – mikor íme életkérdésévé vált – teszi fel magának a fiatal Vörösmarty az életfilozófia örök nagy kérdését; hol van a boldogság, melyben az ember kielégülhet? Erre a kérdésre oly könyvvel felel, mely kétségkívül a magyar irodalom főművei közé tartozik, s mely a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet: a Csongor és Tündével” – írja esszéjében, A férfi Vörösmartyban (1911) Babits Mihály.

   Vörösmarty költői alkatának eredendően drámai a karaktere: a fékezhetetlen őserő és a romboló ösztönt uralni képes művészi tudatosság feszültsége, a tökély lázálma és a formaképzés fegyelme. „Nála a romantika nem a szertelenségek hajszolását jelenti, hanem az Ázsiából szakadt magyar fajtának önmagára ébredését, az európai és idegen kultúrák által tudat alá temetett színpompás fantáziának vulkanikus, sőt merném mondani tragikus végű kitörését” – írja Németh Antal, aki a Nemzeti Színház igazgatójaként 1935 és 1944 között háromszor is megrendezte a Csongor és Tündét.

  Drámairodalmunk egyik alapműve Vörösmarty műve a Csongor és Tünde, amely Az ember tragédiájával és Bánk bánnal alkotja a klasszikus magyar drámai triászt. Színházaink műsorán folyamatosan szereplő alkotás, az előadások stílusa korszakról-korszakra változik a mesei ábrázolástól posztmodern kompozíciókig. A Csongor és Tünde színpadra állítása próbatétel elé állítja a színházművészeket: megtalálni azt a kortárs színpadi formát, amely méltóképpen és szenvedélyesen közvetíti ezt az ősi mitológiákból szőtt többdimenziós tündérmesét a boldogságkeresésről. Hol a boldogság? Vörösmarty költői válasza erre a kérdésre: a rideg, szomorú, gyászos éjben „ébren maga van csak az egy szerelem.” (A szinopszis forrása: https://nemzetiszinhaz.hu/)

   Azt kell mondjam, hogy imádom Vörösmarty művét. Alapból egy egyszerű mesének tűnik népi motívumokkal, de ennél sokkal bonyolultabb. Megvan a saját kis megfejtésre váró jelrendszere és belső jelentése. 

   Tulajdonképpen két szerelmes történetét meséli el, Tünde és Csongor párosa pedig milliónyival shippelhetőbb szerethetőbb, mint sok mai regény szerelmes duója. Még annak ellenére is érezhető köztük a szikra, a kötődés, hogy elenyészően kevés időt töltenek együtt a darabban. Csongor ennek ellenére imádnivalóan kitartóan keresi az ő Tündéjét, Tündérhonban. A mű főgonosza, aki a két fiatal szerelmének útjába áll, Mirigy. Imádom. De tényleg. Sokkal több egy áskálódó, életével elégedetlen, gonosz némbernél. Valójában csak szeretetre vágyik, és Csongorékkal – meg az összes emberi lénnyel – egyetemben a boldogságát keresi, közben pedig tele van érzelmekkel és zseniális gondolatokkal. Ő az, aki végig mindent a kezében tart, igazgatja a szálakat, és nem tántorodik a célja mellől. Az a terve, hogy odaadja lányának, Ledérnek Tünde aranyhaját, hogy a nő így elcsábítsa Csongort. Megjegyzem, hogy Ledér is teljesen szerethető szereplő a maga lobbanékonyságávak, tüzességével. A főszál mellett megjelenik egy másik szerelmi szál, Ilma, Tünde szolgálója, és Balga, aki Csongor segítője kicsit oldja a tragikumot és kilátástalanságot. Kettejük kapcsolata csupa báj, csupa humor, csupa kendőzetlen, őszinte szeretet, ami még akkor is érződik, amikor elszakadnak egymás mellől. Megjelenik még a három ördögfi, Kurrah, Duzzog és Berrah (megyjegyzem, hogy ezek fantasztikus nevek), akik saját kis komédiát játszanak le állandó esetlenségükkel, szerencsétlenkedésükkel, és azzal, hogy nem tudják, mit akarnak. Csongor útkeresése közben három figurával találkozik, és kér tőlük eligazítást. A Fejedelemet, csak a hatalom élteti, a Kalmár gondolkodásának középpontjában a pénz áll, a Tudós pedig nem hisz Tündérhonban. És amikor a kifejletben megjelennek, kiderül, milyen utat jártak be a mű folyamán – elárulom, egyikük sem lett sikeres. A végén pedig a feszültség a tetőfokára hág, az Éj drámai, legendás monológja nagyon megadja a hangulatot és a méltó lezárást. És a legvégén konkrétan eufóriába esve tapsikoltam, annyira letaglózott, lenyűgözött a mű.

   Vörösmarty korában pont azért nem ismerték el a művet, azért nem emelkedett a nagyok közé, mert rendkívül bonyolult, metaforikus világa van, amit nem könnyű színpadon átadni.

   A Nemzetiben viszont szinte hagyomány, hogy minden igazgató a világot jelentő deszkákra állítja. Nekem ez volt az első Csongor és Tündém – de remélem, nem az utolsó –, szóval nagyon izgatott voltam.

   A jó alaptörténet ugyebár megvolt, viszont néhol szörnyen unalmas volt, pedig az eredeti mű nem ilyen. Az előttünk ülő iskolás csoport tagjai, olyan tizenhat év körüliek, konkrétan nem tudták, hogyan helyezkedjenek úgy, hogy a legkényelmesebben, de a legkevésbé feltűnően alhassanak. És amúgy megértem, ha valaki nem ismeri az eredetit, ráadásul még csak nem is egy színházfanatikus, akkor könnyen elunja. Szóval tényleg az egyetlen, amibe bele lehet kötni, az talán az, hogy nem kellett volna az egészet elmondani (nem viccelek, tényleg szinte az összes Vörösmarthy-sort megtanulták, nagyon durva volt), mert három órát kicsit soknak találok.

   Az első felvonás többnyire követte azt a vonalat, ami az eredetiben feltárult, a második viszont egészen más volt, sokkal modernebb lett. És nemcsak az öltözékekre gondolok, hanem jelentősen megnőtt a maibb megszólalások száma, ráadásul megjelent egy gyereksereg is, akik kicsit giccsesek, de azért imádnivalóak voltak.

   Amit még muszáj megemlítenem, az a látványvilág. Egyszerűen gyönyörűen kivitelezett volt a fa, mellette pedig a két végtelenbe nyúló lépcsősor. Ezt nehéz leírni, de tényleg olyan, hogy meglátod, és egyszerűen elvarázsol már maga a díszlet is. 

   Térjünk át a színészi játékra. Mind Csongor, mind Tünde (vagyis hát az őket játszó színészek) nagyon fiatalok voltak, ezért nyilván nem vol akkora tapasztalatuk, és az elején egyenesen szörnyen játszottak. Iskolai szavalóverseny feelingem volt, mindenféle érzelem nélkül darálták le a szövegüket. Viszont a végére eléggé belemelegedtek, és egész élvezhetően adták elő a dolgokat. A Mirigyet játszó Nagy Mari viszont elejetől a végéig zseniális volt, nagyon jól játszotta ezt a szerepet, és tökéletesen azonosult vele, és imádtam. Ki kell emelnem még Szűcs Nelli eleven, bájos Ilmáját. Pont ilyennek képzeltem első olvasásra: ilyen cserfesnek, ilyem pörgősnek, ilyen élénknek. A Szarvas József által játszott Balga pedig nagyon illett hozzá. Tóth Auguszta is kiválóan alakította Ledért, akit olvasás közben annyira nem szerettem, nélkülözhetőnek tartottam, de így, megnézve egészen a szívemhez nőtt. A három ördögfi... hát ők a három ördögfi, akiket nem lehet nem szeretni, és ez ebben az előadásban sem változott.

   Szóval összességében az eleje nem igazán tetszett, az első felvonás második fele és a második felvonás viszont nagyon ott volt, mindenkinek ajánlom, akik nem riadnak vissza egy kis lábzsibbadástól.