Amit ma megtehetsz...

SZIASZTOK!
Nem is kell mondanotok, mert tudom, hogy egy szörnyeteg vagyok, amiért egész decemberben nem jelentkeztem. De az a helyzet, hogy nekem ez a hónap mindig olyan zsúfolt, már rögtön a legelején túl kell élnem a szülinapom – már nem mintha ez olyan rossz lenne, de egész héten lekötnek a rokonok –, aztán a bátyám meg az öcsém születésnapja is ekkor van, utána pedig karácsony, ami rengeteg herce-hurcával jár, ajándékkészítés, pánik, adventi készülődés, díszek, napokig tartó sütögetés, idegeskedés az anyagi keret miatt, veszekedés a családdal, stb., és ráadásul nálunk már a félévi hajtás is elkezdődött (pedig hol van az még...), hurrá! :D
Viszont nagyon örülök neki, hogy ti mindig itt vagytok, és egyre gyarapodtok, mert túlléptünk a második X-en, már huszonegyen vagyunk! ♥ Szóval köszöntöm itt Reginát, Bernadettet, Nelladelt, Japane-t és Oliviát. ♥
Karácsony alkalmából szerettem volna nektek olyan dolgot hozni, aminek igazán örültök. És hozhattam volna cuki karácsonyi fánkokról képeket, meg a vadiúj minyonos párnámat is kitehettem volna – röhögni ér –, mert tényleg semmi ötletem nem volt. De akkor eszembe jutott, hogy a novellának múltkor nagyon örültetek, és többen is írtátok, hogy szívesen olvasnátok még, mert tetszett.
Szóval karácsony alkalmából belekukkanthattok az egyedi, utánozhatatlan, de elképzelhetetlenül lúzer Andrew naplójába (mert hiába is tagadja, tényleg naplót ír, hamarosan be kell ismernie magának, hogy leereszkedett a – szerinte – nyafogós kislányok szintjére), akit néha felpofoztam volna, akkora baromságokat tud összehordani ez a srác...
DE AZÉRT JÓ SZÓRAKOZÁST ÉS BOLDOG KARÁCSONYT!
(És, izé, hogyha Markot olvastok, akkor vegyétek úgy, hogy az Martin, ha pedig Patricket láttok valahol, akkor gondoljátok úgy, hogy Petert írtam. Hosszú sztori, de az utolsó pillanatban meg kellett változtatnom a neveket, és nem biztos, hogy mindenhol sikerült kijavítanom.)

–––––––––––

12. 02., szerda

 Olyan abszurdnak tartottam, ha egy férfi leül, hogy leírja az életét, beszámoljon az üres oldalaknak a napjairól. Ez az iskoláslányok feladata, akiknek a környezete megunta hallgatni a kesergésüket, ezért a lapoknak zokogják el, hogy letört a körmük.

 Szóval nem fogom ezt a cuccot a naplómnak nevezni, hívjuk mondjuk nemes egyszerűséggel akárminek. Ez az akármi, jobban belegondolva, a napló durván modernizált és természetesen felnőttesített verziója, nyilván nem kézzel írom, naponta órákat tölthetnék azzal, hogy tintával kapirgálom a lapokat. Aha, faszomat. Haladok a korral, és fejlesztem az ujjbegyizmaimat azzal, hogy pötyögök a mobilomon.

 Persze, szép lenne most eljátszani a nagy művészlelket, akinek éppen felborult a világa, és úgy érzi, csakis kizárólag a szavakba öntheti bele a bánatat. De, könyörgöm, ez cseppet sem életszerű, még a könyvekben is nagyon műanyag. Az ok, amiért éppen a telefonom jegyzettárját szennyezem, az az unalom. Szép és jó, hogy van repülőgépes mód ezen az elvileg okos készüléken, de így nagyjából annyit tudok kezdeni ezzel a cuccal, mint egy féltéglával. Clash of Clans? Color Switch? Esetleg Minion Rush? Facebook? YouTube? Nuku! Szóval tényleg, semmire nem jó, márpedig éppen a repülőn ücsörgök. Véletlen nyitottam meg a jegyzeteket, de aztán eszembe jutott, hogy hoppá, végül is írhatok, jobb, mint azt nézni, hogy a hatvanas ribi tőlem jobbra hogyan tanulmányozza az orrából bányászott anyagot. Na, persze, legutóbb irodalomórára írtam, verselemzést, nyolc éve, de tulajdonképpen mindenféle dolgokat be tudok pötyögni. Olyan, mintha chatben mesélnék valakinek.

 Márpedig mesélnivalóm, az van.

 Mary Noir. Álmaim nője. Az egy dolog, hogy őrjítően szexi, a szőke haja, a fakón csillogó szemei (hogy hívják ezt? paradoxon? képzavar?), a lába, a formás felsőteste. Meg amúgy az ágyban sem utolsó, vagyis igazi lepedőakrobata. De okos, értelmes, lehet vele beszélni. Rajongok azért a nőért. A temperamentumáért, a határozottságáért, az ambícióiért, az eltökéltségéért, ja, meg a testéért is.

 Élmény volt vele élni. Én vele akarok lenni, a múltban, a jövőben és a jelenben. Jó, meg akartam kérni a kezét. Betoppantam a közös lakásunkba. Kitettem magamért, basszus! Ki voltam öltözve, az a délután az övé lett volna, olyan romantikus monológot akartam neki lenyomni, zsebemben lapult a jegygyűrű, fejemben pedig az esküvőnk alapja, de ő nem a forgatókönyv szerint reagált, hanem kisírt  szemekkel fogadott. Hoppá, ez itt a fordulat.

 Megfogta a vállam, egy mozdulattal leültetett egy székre. És beszélt és beszélt és beszélt. Nem konfliktust indított, hanem lezárt valamit. A kapcsolatunkat. 

  Kidobott! Engem! Andrew Cage-et!

  Belegázolt a becsületembe, ráadásul egy tipikus, zéró konkrétumot tartalmazó, női okfejtéssel. Hogy ő nem tud velem élni! Olyan határozatlan vagyok, olyan céltalan, olyan szorongó, olyan szétszórt, olyan gyerekes, olyan zárt, aki soha nem beszél magáról, de ezt nem hajlandó elismerni, olyan felszínes, olyan, aki nem becsüli meg az időt! Haha, röhög a vakbelem! 

   De belül érzem, ahogy az összetört életem szilánkjai vagdossák a szívemet...

  Jó, ennyi, mielőtt még átmegyek légvárakat építő lovagba. Fúj. Amúgy is landol a gép. Mindjárt Florida talaján fogok állni, jövök haza a szüleimhez. Huszonötéves agglegény lett belőlem. Zsííír...

12. 03., csütörtök

 Nem fogok káromkodni, nem, nem, nem és nem. Azzal csak a saját idegességemet bizonyítanám, márpedig nyugodtnak kell maradnom. Kár, hogy nem vagyok buddhista, akkor most elvégezhetnék valami idióta légzésgyakorlatot. Vagy azok a taoisták?
Na, mindegy, a lényeg, hogyha most ideges lennék – de ugyebár nem vagyok az –, akkor simán kiszaladna egy F-fel kezdődő ASZOOOOOOOOOOM-ra végződő szó.
 A nők, úgy látszik szeretik sorra megkeseríteni az életemet, Mary után Laura Cage szúrt ki velem. Előbb a nőm, most meg a húgom!
 Az a sztori, hogy a szüleimmel hetente beszélünk, általában ők hívnak, nem szeretik, ha keresem őket, mert azt tuti, hogy alkalmatlan pillanatban tenném. Bár nem értem, honnan kéne tudnom a világ másik végéről, hogy ők most éppen a WC-n trónolnak... Dobtam nekik egy SMS-t, hogy hazamegyek, mielőtt felszállt a gépem. Na, igen, de időközben új telefont kaptak, új számmal, amiről   elfelejtettek nekem szólni. Oké, nem gáz, a kínos az, hogy elhúztak wellnessezni a lakáskulcsukkal, egyedül Laura maradt itt, akit megkértek, szóljon már nekem az új számukról és, hogy egy hónapig ne keressem őket, mert termálvízben áznak. De ő nem szólt, mert olyan kis cukorborsó.
 Maradt az a verzió, hogy vele élek, de én ezt a nőt nem bírom elviselni, egy kanál levesben meg tudnám fullasztani!
 Szeretem az életem. Ő is engem.

12. 05., szombat

 Újjászülettem.
 Eléggé kiakadtam Mary miatt, haragszom és csalódott vagyok. De nem vagyok ötven, hogy feladjam az életem azért, mert nem jött össze egy kapcsolat. Nem, tovább kell lépnem. Nem fogom és nem is akarom elfelejteni őt, mert adott nekem egy támpontot, amire alapozhatom az életem.
 Agyő, határozatlanság, au revoir, céltalanság! Felkerestem a régi haverokat, a bandát, Samuelt, Petert, és szerintük Martin is itt van. A carpe diem szerint akarom rendezni az amúgy rendezhetetlennek tűnő életem, belevetem magam a második bulikorszakomba, csajok, pia, röhögés, szabadság, haverok. Nem fogok gondolkozni, azt teszem, ami elsőnek eszembe jut, hogy leküzdjem a Mary által említett szorongós énem. Meg fogom ragadni az alkalmakat, nem fogok tökörészni.
 Néha nehéz ehhez tartanom magam, de tegnap Samuelhez költöztem, és ő hasba bök néha, emlékeztetve arra, hogy amit ma megtehetsz...
  Szeretem a jelent!

12. 06., vasárnap

  Vázolom, mi történt, mióta kiderült, hogy Laura... Azt akartam írni, hogy egy álnok dög, de ez már egészen pici, csecsemő korában világos volt mindenki előtt. Na, mindegy, szerintem ha olvasni fogom ezeket a random jegyzeteket, amiket amúgy a memóriakártyára is lementettem, tudni fogom, imádott húgom melyik tettére gondolok.
  Telefonáltam Samuelnek. Ő ugyebár az egyik gimis haverom, teljesen rendben van a srác, kicsit arrogáns, de tudja, mennyit engedhet meg magának. Amúgy kínai. Hihetetlen, hogy egy sárgával barátkozom, de amíg nem olyan, mint az átlag húzott szemű, nem felel meg a taszító sztereotípiáknak, addig végül is rendben van. Eszméletlen régóta nem dumáltunk, pár hónapja felköszöntött a szülinapomon. Ami amúgy júliusban van, szóval mégis elég sok ideje volt. Akkor chateltünk facebookon, de nem jutottunk túl az alapokon. Udvariasak és távolságtartóak voltunk. De mit kellett volna? Pletykázni? Túl lányos... Nosztalgiázni? Túl szenilis...
   De nem volt semmi gáz, felvette a telóját, kicsit eltúlozva leírtam neki a szitut, és ő ajánlotta, hogy költözzek az albérletébe. Kérdezgettem, mi van vele, de rögtön zavarba jött. Aztán persze kitálalta, hogy a szülei azt hiszik, mesterszakács, de valójában felszolgáló egy ócska romkocsmában. Anyám, még én sem vagyok ennyire lecsúszva, az én szüleim tudják, hogy taxizom, és az EXbarátnőm tart el. Vagyis most már nem...
Ittunk pár pohár sört, feloldódtunk, és állati jó napokon vagyok túl. Nagyon király a pub, ahol felszolgál, elég retro, nem éppen korszerű, de hangulata az van. Ha minden igaz, holnap Peterrel is találkozom, sőt, lehet, hogy Martinnal is, bár őt nem hívtuk, de Sam szerint akkora hírlánc van az ismeretségi körükben, hogy addigra már ő is tudni fogja, a régi haver visszatért.
    És készen állok arra, hogy velük csapassam.

12. 07., hétfő

  Ez a nap... állat volt!

12. 08., kedd

  Hajnali hét óra van, húzhatnám még a lószőrt... De azt hiszem, nem is olyan hülyeség ezt az akármit írni, pláne, hogyha emlékezni akarok. Egyrészt, ugye, a memóriám elég szelektív, és, ha meg is maradnak dolgok, az idő függvényében azoknak a részletei is egyre jobban elmosódnak. Másrészt, az elkövetkezendő egy hétben rengetegszer tervezek önönkívüli állapotba kerülni, ami tulajdonképpen a berúgás szépen megfogalmazva.
  Tegnap találkoztam Peterrel. Szerintem ő a csapat egyetlen normális tagja, aki vitte valamire. Fogorvosként dolgozik, bár a vére alkoholszázalélának ismeretében nem ülnék be a székébe, de a lényeg, hogy jól keres. Semmit nem változott, ugyanolyan naiv, ugyanolyan egyszerű a humora – azaz nem jó, de azért szeretjük, röhögünk rajta. Elég homár dolog ezt kimondani, de jó volt újra látni. Na, meg marhulni vele.
  A délutáni műszaka után ugrott be Sam kecójába. Hárman is tök kényelmesen elfértünk az amúgy apró nappalijában, én a szőnyegen nyúltam el, Patrick kilapított egy babzsákfotelt (a 190 centijéhez legalább száz kiló tartozik, durván ki van gyúrva), Samuel pedig a kanapén terpeszkedett. Dumáltunk... hát, fogalmam sincs miről, mert a dolog nem volt érdekes, legalábbis ahhoz képest, ami utána történt.
  Betoppant Martin. Ami fura volt, az az, hogy Samuelékkel sem találkozott egy ideje. Az is igaz, hogy a gimi második felében érdekes szerepet töltött be a baráti körünkben. Ő volt a menő srác, az alfa, vezéregyéniség volt, remekül tudott befolyásolni mindenkit. Tehetséges volt a manipulálásban.  Volt valami olyan a stílusában, amivel mindenkit, akinek mutatott valamennyit a menőségi mércéje, az ujja köré csavart. A humora is jó volt, bár elég kétszínűen tudott viselkedni, szemtől szemben mindenkit elviselt, a hátuk mögött viszont igazi gyűlölethadjáratot vezetett. De ezzel együtt volt benne valami tiszteletreméltó, ami miatt mindenki rá akart hasonlítani, vele akart lógni. Aztán gyengült a hatalma, mi meg nem akartunk már annyira az árnyékában lenni. Bírtuk, a barátunk volt, de nem tudott annyira uralkodni felettünk. Amúgy rendőr akart lenni, el is kezdte az akadémiát, szerzett egy csomó barátot, akik el is végezték a tanfolyamot, de ő nem ment át a vizsgán. Akkor összetört, és gyanítom, hogy a droghoz fordult.
   Lepacsiztunk, és négyesben ott folytattuk, ahol hét éve abbahagytuk. Megragadtam a pillanatot, megtettem azt, amit akartam, mulattam egy jót, sztorizgattunk, a múltat figuráztuk ki, a jövőn filozofálgattunk egy karton sör társaságában.
 – Fú, basszus, kéne már a szex... kéne már a szex... – dúdolta Samuel, és minden korty sör után böffentett egyet. Azért néha elég abszurd ilyen állapotban látni egy kínait, szerintem ennek a srácnak feka lelke van, annyira négeres a stílusa.
  – Miért? Mikor csináltad utoljára? – kacsintott válaszul Patrick.
 – Ahh, régen. Ez már nem olyan, mint a suliban, hogy egy éjszaka többet dugsz, valamennyire felnőttünk már, ha csinálom, akkor azért, mert kapcsolatom van, vagy kapcsolatot szeretnék a partnerrel.
  – Dettó – vágtam közbe fáradtan.
  – De persze te könnyen beszélsz, téged az asszony mindig kielégít – irigykedett Samuel Peterre.
 – Hát, azt túlzás kijelenteni. Igaz, hogy elég pajzán, de dolgozik, és én is keményen belevetettem magam a munkába. Sok a páciens...
  – Akkor miért nem vagy most is ott? Biztos mindenkinek most van szüksége a foghúzásra, és te is hódolhatnál a furcsa perverziódnak, a mások szájában való bányászásnak... – Ez Martin volt.
  – Este tizenegy van, ilyenkor mindenki pihenteti a fogsorát.
  Lényegtelen párbeszéd, mert mindannyian eléggé ki voltunk ütve a piától, eljutottunk a részegség fásult szakaszába, amikor zéró életkedvvel létezünk. De fontos, mert közben Martin kapta az SMS-eket, amiknek akkora jelentősége volt a következő óra eseményeire nézve.
 Szórakozottan válaszolgatott, majd miután tíz percre kivonta magát a beszélgetésből, zavartan bejelentette, hogy az egyik ismerőse felugrana ide, unatkozik és társaságra vágyik. Samuel beleegyezett. Martin bepötyögött egy üzenetet, majd a telefonját feloldva a kanapén hagyta.
Viccből hozzányúltam, és bele-beleolvastam a beszélgetésbe.
  Mutass be neki!
  Ezt írta Martin haverja, majd pár üzenettel később:
  Rég nem volt már kapcsolatom.
  Mark röviden válaszolgatott, mintha le akarná rázni az illetőt, egyszer például ezt írta:
  Oké, meggyőztél. Majd. Egyszer.
  A másik hat SMS-t küldött anélkül, hogy választ kapott volna, majd nem sokkal később, miután Martin írt, ezt üzente az idegen:
  Mi lenne az?
  A válasz pedig: Legyél rendes. Tudod, ásd el a múltat. Minden darabját. Csak a jelen van, a mostani te.
 Aztán a ismeretlen egy hangulatjel kíséretében azt írta ZSAROLÁS. Nem tudom, mennyit tekerhettem tovább, de a téma már nyilván viccelődéssé fajult.
  Azért jegyeztem meg, mert Martin jelenre utaló mondatai nagyon jól beleillenek a mostani carpe diemes elvembe. Szóval zsír, hogy más is alátámasztja ezt.
  És hamarosan berobbant az ismerős. Jelenség volt, igazi, életteli, közel volt, de mégis annyira földöntúli volt a kisugárzása, hogy elérhetetlennek éreztem. Megdöbbentően magával ragadó teremtés volt, és őszintén szólva nem számítottam rá, hogy Martin egy női ismerősét hozza fel Samhez, pláne egy olyat, aki szép. Sőt, mi több, elbűvölő, varázsos...
  A pszichológusoknak biztos van valami lélektani magyarázatuk, hogy miért reagáltam így a nő belépésére, biztos így akarom feldolgozni a Mary által okozott megrázkódtatást, az agyam, a szervezetem és a lelkem vágyik a kapcsolatra, arra, hogy valaki szeresse. De ez hablaty, ebben az esetben nem releváns, én tényleg beleszerettem abba a nőbe. Első látásra.
  Figyelmeztettem magam, hogy carpe diem van, és a lány mellé penderültem.
 – Hali, a nevem Andrew, Andrew Cage – alkalmaztam James Bond bemutatkozó formuláját, miközben reménykedtem, hogy nem párolog alkohol bűze a lehelletemből, és próbáltam elfogadható sérót belőni magamnak anélkül, hogy pozőrnek tűnnék.
  – Én meg Lucy vagyok. Azaz Lucinda Venn, de ez olyan fellengzős – húzta el a száját. Minden rándulását figyeltem, minden apró gesztusát tanulmányoztam, és minél többet be akartam szippantani a külsejéből. Szája vörösre volt festve, szemeinek füstös hatást adott, haja fekete volt, túllógott a vállán, egyenes volt, és selymesnek tűnt. Fekete feszülős nacit húzott, és blúza merészen dekoltált volt. Szavai flegmán hangzottak, de szeme érdeklődéstől csillogott.
  – Hmm, szóval, Lucy, ő itt Sam, és ismerd meg Petert is – mutatott Martin a srácokra, és lazán átkarolta a szépség vállát, miközben kezei remegtek –, a bájgúnár pedig Andrew. – Nem érdekelt Mark sértése, de a szemében látott félelem meglepett. Ohohóóó, szóval magának tartogatja a bigét, jöttem rá. Nos, lesz egy vetélytársa, esküdöztem, és eltökélten ültem le a lány mellé.... Azaz ültem volna, ha Mark nem egy egyszemélyes fotelbe ülteti a szoba sarkába.
  Irigy dög.
  Nem értettem, miért teszi, hiszen, ha ennyi idő alatt nem sikerült becserkésznie akkor esélye sincs. Igazán átengedhetné a terepet, a mestervadásznak, azaz nekem.
  Az est további részében Lucyvel szemeztem, nem akartam túl sokat belemagyarázni a fura kommunikációba, de tényleg volt jelentése, hiszen egy cetlit csúsztatott a kezembe, rajta a telószámával, és azzal a paranccsal vagy talán kéréssel, hogy jelöljem face-en.
 Míg a fürdőszobában végezte a dolgát, kettesben maradtunk Markkal a folyosón, komolyan szembefordult velem, és valami irdatlan baromságot mondott.
  – Figyu, látom tetszik neked Lucy, de veszélyes lány, vigyázz vele. Nem akarok rosszat, de sajnos túl sok ideje ismerem. És tudnék róla mesélni, volt ügye dro...
  – Martin, ugye, hazadobsz? – csicsergett Lucy bentről, miközben a csapot folyatta.
  A hangra a szólított összerezzent, motyogott valamit, majd újra felém fordult.
  – Volt ügye a haverjaimmal is, ren...
  – Fel is jöhetnél utána kicsit – folytatta Lucy, Martin reakciója pedig ugyanaz volt.
  – Engem... szóval... – zavarban volt, kereste a szavakat – szóval nagyon erős, megve...
  – Akkor megyünk? – pattant fel a faajtó, majd kivágtatott rajta az a szép hölgy, belekarolt Martinba, és kajánul hozzám fordult. – Rólad meg még hallani akarok – kacsintott.
  Martin hátranézett, és tátogott valami, én szóltam-félét.
  Miközben a durva sebet néztem, ami a nyakán csúszott fel, egyszerűen nem tudta, felfogni, hogy lehet valaki ennyire ÖNZŐ, íratlan szabály, hogy nem fűzünk olyat, akinél semmi esélyünk, és az egyik spanunknak amúgy is bejön! Fú, AGYFASZT kapok ettől a sráctól.
  De ebben a futamban hátránnyal indul, mert én kaptam olyat, amit ő nem, Lucy őszinte érdeklődését, ő csak csicskaként van tartva.
  Holnap egy hívással indítom a napot.

12. 09., szerda

 Beszéltem Lucyvel, és neki még telefonhálózaton keresztül is olyan őrjítően aranyos a hangja, eláááájulok. Tisztára bezsongtam, mert nemcsak a hangszíne, de a mondandójának témája is lenyűgöző volt. Nagyjából így zajlott a dialógusunk (vagy inkább trialógusunk, mert valaki nagyon pofázott a háttérben, halk, nyöszörgős sírást, és időnként felcsendülő "ne" kiáltásokat hallottam, furán ismerős volt a hang – biztos, gyerekekkel van, tuti, hogy oviban volt, milyen cuki már, biztos óvónő).
  – Csá, Andrew vagyok, tudod...
  – Ó, hogy is lehetne elfelejteni téged!
 – Hát, téged még nehezebb, nagyon... – miközben a megfelelő, flörtölő jelzőt kerestem, elgondolkodtam, hogy festhettem tegnap: fosszínű hajam kócos lehetett, állam nyilván nagyon rontotta az összképet túl hegyes volt, elég alacsony voltam, Lucy fölém magasodott, de izompólót viseltem, ami kiemelhette gyakran kondizott testemet. Ha a karjaimra meg a hasamra figyelt, akkor nem könyvelt el csúnya, igénytelen köcsögnek. Sam szörnyen nézett ki, Peter gyakran gyúr, de a feje brutál gyerekes, Martin meg orbitálisan ronda, az orra tragikus, és furán áll az álkapcsa. Mellettük végül is én voltam a szépségkirály.
 – Jaj, ugyan már, egy kemény munkanap után voltam.
 – És mit dolgozol?
 – Nem mindegy?
 Hangja sejtelmes és titokzatos volt, tetszett. És persze, rájöttem, mekkora hülyeség ilyet kérdezni, sablonos. Emlékeztettem magam, hogy carpe diem van, és remélem, hogy nem remegett a hangom, amilor randira hívtam, azaz... – Hé, amúgy nem lenne kedved találkozni?
 – De!
 – Gondoltam elmehetnénk, mondjuk vacsorázni egyszer? – Amint kimondtam átkoztam magam a szóhasználatért, nem egyszer vagy valamikor, hanem a héten – Vagyis a héten valamikor. Nagyon szimpatikus lettél tegnap.
  – Ó, én is olyan szívesen megismernélek!
  – Szóval pénteken jó neked?
  – Persze!
  Tetszett a határozottsága, nekem is erőt adott. – Este hatkor?
  – Nekem jó.
  – Felveszlek, hova menjek?
  – Á, ne a lakásomhoz, mert... macerás... eljutni oda. A munkahelyemhez sem... maradjon titok a foglalkozásom. Szóval esetleg én mehetnék érted, Samnél leszel?
  Kicsit zavarba jöttem, mert a beszélgetésünk eddig nagyon mesterkélt volt, filmbeillő, de a hangja elbizonytalanodott ennél a kérdésnél. – Aha. Másoknak kurvák, nekem meg egy abszurd viselkedésű kínai jutott...
  Jóízűen kuncogott. – Én egyedül vagyok, azaz néha beugrik Martin, a rabszolgám – hangja komoly volt, de nevettem.
  – Jobb, mintha egy hárem tagja lennél.
  – A te háremedhez csatlakoznék.
 Meglepődtem a szavain, nyílt kacérság volt benne, a régi, Mary szoknyája alatt bújkáló Andrew zavarba jött volna, de at amit ma megtehetsz...-Andrew máshogy reagált. Előhoztam a hősszerelmes énem. – Nekem nem kell hárem, nekem te kellesz.
  – Ahhha, te kis huncut! – hangja szabad volt, túl szabad, de csábító, hallgattam volna még, de letette a telefont, már csak a sípolást halottam.

12. 11., péntek

 Az elmúlt napok nem voltak túl eseménydúsak, azaz semmit nem csináltam. Fogalmam sincs, honnan fogok pénzt szerezni, de Laura, imádott húgom hajlandó adakozni, hálából, amiért nem nála lakom. Kedves. Imádom. Blahh, szeretem az iróniát. Most csak a jelen számít, márpedig a jelenben Lucy és az ő meghódítása szerepel. Most csak ez számít.

 Samuelékkel voltam, és sajnos rá kellett döbbennem, hogy szánalmasak vagyunk. Ez az egész... szóval... Végignézek magunkon kívülállóként, és tömény undor fog el. Pont olyanok vagyunk, mint a csövesek, csak minket még a normál világhoz csatol a csöppnyi pénzünk és a rokonaink jóakarata. De ha ennek vége... akkor padlakók leszünk. Szép jövő...

  De az a legrosszabb, hogy nincsenek rossz képességeink. 

 Vegyük például Martint, minden olyan jellemvonás megvan benne, ami egy rendőrnek kéne. Kemény, de tudja, hol húzódik a határ a bátor és a vakmerő között. Remek emberismerő. Gyors észjárású. És még kitartó is. Ez a jobb oldal, és vele szemben, a mérleg másik fokán, ott billeg a vagánysága, az, hogy túlságosan könnyen elcsábul, vonzza a tilos, szereti feszegetni a határait, szereti megtapasztalni a dolgokat, és az, hogy nem tud felnőni, gyerek még, hiába múlt huszonöt.

 Vagy ott van Samuel. Annyira különleges. Nemcsak arról van szó, hogy ellentmond minden sárgákról szóló előítéletnek, hanem arról is, hogy hatalmas egyéniség. Lehet, hogy kissé arrogáns, de óriási humora van, melegszívű, jól kijön az emberekkel, megértő, lehet vele dumálni. És hogy miért nem lett pszichológus vagy műsorvezető? Vagy esetleg miért nem lépett a séfi pályára, mikor olyan remek érzéke van a kajákhoz? Nem elég kitartó, nem elég érdeklődő, szeret hazudni, a becsülete a nulla felé tendál. Gyerek ő is. És az is marad.

  És természetesen Peter... Mondhatnánk, hogy nincs is lecsúszva, van felesége és munkája. De ő túl meggondolatlan, túl hamar döntött. Ráadásul a szülei nagyban befolyásolták az élete alakításában. Túl naiv, és igen, ő sem tud a saját talpán megállni, hiába kedves és jószívű.

  És végül a sor végén ott vagyok én, úgy, hogy nem tudom, ki vagyok, ki akarok lenni, kivel akarok lenni, és csak tengődöm a világban, egy nőbe kapaszkodva, reménykedve abban, hogy segít az életemen. De igazi ambícióim nincsenek, túl szétszórt vagyok, túl érzelemmentes, csak Lucyt érzem, szeretném érezni.

  Szar volt, minderre rádöbbenni,  de még van remény, hogy valamiből, egy élettelen tengődőből, valaki leszek. Olyasvalaki, aki számít, aki fontos. Be kell bizonyítanom Lucynek, hogy többet érek a levágott körménél. 

  Mindjárt hat óra, mindjárt itt lesz.

  (Visszaolvastam az irományom, memtsetek ki az érzelmek fullasztó örvényéből!!! Undorító... mint egy nyávogós tinicsaj!)

12. 14., hétfő

  Felemelő Lucyvel lenni. Olyan... egyáltalán nem igazi, legalábbis egyáltalán nem hétköznapi. Kicsit mesterkélt néha, édes, aranyos, kedves, jószívűnek tűnik, a humora viszont pajzán, a szóhasználata alpári. És rengeteget beszél, élmény vele lenni. Beleestem. Asszem, ilyen szerelem van a könyvekben.
  Vacsorázni egy gyertyafényes, romatikus és puccos étterembe vittem, nem igazán emlékszem a térre, csak a beszélgetésre koncentráltam.
  – Szóval... honnan ismered Martint? – Így kezdtem el az estét. Nem tudtam, milyen témához nyúljak, ezért erre kérdeztem rá, mégiscsak neki köszönhetően ismertem meg.
   – Ez egy hosszú sztori – hangja ideges volt.
  Szóval ez tabu, konstatáltam, de a kíváncsiságom leküzdhetetlen volt. – Időnk az van.
  – Munka közben ismertem meg.
  – Bővebben?
  – Ő... lelkes vevő volt.
  Ez elég ködös volt. – És?
  – Aztán rájöttem, hogy nem vásárló, hanem besúgó.
  Kuncogással díjaztam, szavainak elvont, átvitt értelmet tulajdonítottam.
  – És te? Honnan ismered?
 – Gimis span... volt. – Hosszú nosztalgiázásba kezdtünk sulis éveinkről. Ő nagyon népszerű lány volt, sok sztorit tudott feleleveníteni, összehasonlítottuk a két iskolát és az osztályokat, az iskolai közösséget. Elég abszurd volt, hogy az első beszédtémánkat Martin adta, de hát ez van. Nem voltam túl kreatív a beszélgetés elindításában.
  Közben végig figyeltem Lucy gesztusait, nagyon fura volt nekem, olyan ridegnek tűnt néha, például összenyomott egy legyet a villájával. Azzal magyarázta, hogy idegesítő, és nem értette a felháborodásomat. Furán néztem, de emlékeztettem magam, hogy nagyon szép lányról van szó, és annyira szívélyes, annyira kedves, hogy nem tudom nem szeretni, nem tudom nem csodálni.
 – És amúgy hogyhogy tartod a kapcsolatot Martinnal? – kanyarodtam vissza tehetetlenül a barátomhoz.
 – A mi ismeretségünk bonyolult. – Nagyon fura volt, hogy amikor Markról kérdezetem mindig visszahúzódott kicsit a burkába, amúgy meg nem lehetett befogni a száját.
  – Azaz?
  – Be akart nyomni a rendőröknek, ezért megvertem – nézett kihívóan a kék szemembe.
 – Imádom, hogy kifigurázod az élet komoly dolgait – nevettem, miközben ujjaimat az ő ökölbe szorított kézfejére kulcsoltam. Kellemes volt megérinteni csípősen hideg bőrét.
 Evés közben megtárgyaltuk, ki mit szokott és mit szeret enni, illetve ki mennyire otthonos a konyhában (én úgy érzem magam ott, mint egy földönkívüli szerény bolygónkon, és ő se sokkal határozottabb a habverők társaságában). Közben elejtettünk néhány pajzán, kétértelmű és sikamlós poént, megmutattuk, ki milyen grimaszokat tud vágni, és elvoltunk, mint óvodások a homokozóban.   A vacsora végére mellém húzta a székét, és hozzám bújt, mozdulatai szeretetről árulkodtak, és felemelő volt, hogy volt valami remény arra, nem, vagy legalábbis nem teljesen viszonzatlanok az érzelmeim. Melleit a felkaromnak nyomta, felállt tőle... szóval nem azt akartam írni, hogy a hátamon a szőr... Szórakozottan cirógattam fekete fürtjeit.
 Azután sétáltunk az egyre sötétebb városban, kézen fogtam, és mellettem andalgott, nevetett, kommentálta a kirakatban látott ruhakölteményeket, divattippeket adott a korosodó asszonyoknak. Lázadó volt a javából. Aztán meglátott egy smároló párt (full egyedi a sötétben csókolózni, még csak nem is romcsi,..), a nő elég határozatlan volt, a férfi odahajolt hozzá, nyált cseréltek, majd ellökte magától a gavallért, arca ideges volt, de aztán újra mágnesként cuppant össze a szájuk.
 Együtt néztük a jelenetet, Lucy röhögött rajta, de aztán tömény megvetéssel a hangjában szólalt meg.
 – Nem szeretem a határozatlan embereket – célzott a tétovázó nőre –, szerintem igazán egyszerű eldönteni, mit akarunk, azt érezni lehet. Én olyan vagyok, aki mindent félresöpör, ami az útjába áll, mindent megtesz a sikerért, és nem nyugszik addig, amíg úgy nem lesz, ahogy azt ő akarja. Nem érdekel, milyen eszközöket kell használnom, nem érdekel, ha kétszínűnek, számítónak vagy ellenszenvesnek kell tűnnöm. El kell érnem, amit akarok. Máskülönben nincs értelme az életnek. – Szavai ridegek voltak, és keményen pattantak a korábbi esőtől nedves talajon. – És én téged akarlak. Most!
 A szavak ugyan tőle származtak, a csókot viszont én kezdtem. És...

 Az előbb szünetet tartottam az írásban, mert egyszerűen nincsenek szavak arra, milyen volt. Erős, de lágy. Kedves, de vad. Aranyos, de szigorú. Ez volt a szetelmi vallomásunk, nem mondtuk ki, de jártunk, a barátnőm volt, én meg a barátja. Összetartoztunk, és én minden szeretetfonalammal érzékeltettem vele a fontosságát. Ördögien az ujja köré csavart.

 A napokat vele töltöttem, és nem akartam leírni, mi történt, mert feledhetetlen, radírozhatatlan, megsemmisíthetetlen tintával véste a memóriámba. Szexeltünk. Oké, nem is egyszer. Lehet, hogy korai, de akartuk egymást, kölcsönösen kellettünk egymásnak. Moziban voltunk, kifiguráztuk a filmet. Egy elhagyatott út közepén feküdtünk. Az erdőben sárgolyóztunk. Egy fél éjszakát egymás melletti padokom töltöttünk. Szabad és gondtalan érzés volt, nem görcsöltem rá a közös programokra, minden mozdulatunk, szavunk, simításunk spontán gesztus volt.
  Rájöttem, hogy Lucy pokolian okos, hatalmas bölcsességeket köpködött, célzott rá, hogy könnyű az igazságot hazugságnak álcázni, csak megfelelő mimika és hanglejtés kell hozzá, de a hamis dolgokat nehezebb igazsagként eladni. Annyira ismeri az életet, olyan tájékozott, úgy szeretem. Csöpög a képernyő a nyaladzásomtól...

  Feltűnt, hogy Martin nem nézi jó szemmel a kapcsolatomat, holott megdumáltuk, és semmit nem akar Lucytől, az ő kapcsolatuk nem ebből áll, kicsit talán tart ettől a lánytól. Idióta... Viszont Samuel sem túl lelkes, amióta Martinnal töltött egy estét. Nem értem őket.
  De tulajdonképpen nem is akarom. Én csak a szerelmemet akarom megérteni, lehet, hogy szemét dolog, de nekem most csak ő számít.

12. 16., szerda

  Elég gázos, de tényleg őszintén aggódom Martinért. Attól, hogy nem tudom kiszámítani, mikor, mit, miért érez és tesz, a barátom, és nem szeretem, ha nyomasztja valami. Tudom, hogy ez egyesek szerint elég homár dolog, de én úgy vélem, Martin megérdemli a törődést. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben léptem oda hozzá tegnap reggel, és vontam kérdőre.
  – Feltűnt, hogy kerülöd Lucyt. Baj van? – Talán hülyeség volt ilyen nyíltan letámadni ezzel, de nem akartam húzni az időt.
  Szemében zavart félelem csillant. – Nem, dehogy – hangja nyugodt volt, de láttam, hogy erősen szorítja a teste előtt összefont karját.
  – Nem vagyok vak!
  – Jó, figyu, ne ártsd bele magad, hagyd békén Lucyt mindenkinek jobb lesz így.
  – De miért? Látszólag semmit nem akarsz tőle, akkor mi a szarért kell itt féltékenykedni?
  – Mindegy, csak szállj le róla, hadd élje az életét.
 Miközben beszélt ijedten pislogott, nem tőlem félt, de hangja remegett, határozottan meg volt szeppenve, vagyis inkább rettegett.
 – Nyílt lapokat akarok, nyögd már ki, mi a baj! – Nem akartam gyengédem bánni vele csak azért, mert fülét-farkát behúzta, felgyűrte barna pulóverének ujját, és karmolásokat vettem észre az alkarján, kihívóan nézett rám a mozdulat közben, szeme beszédesen fikszált engem, de nem értettem, mit akar üzenni.
 – Én szóltam.
 Ennyi volt, ennyivel hagyott faképnél. Ezzel a sráccal valami nem oké.
 Másfelől Samuel is bekattant. Nem sokkal a vitánk után, nagyjából dél körül, rámcsörgött a pubból, mondván, hogy Martin megkereste, és igaza van, Lucy nem nekem való.
  –  Akkor kinek való? Neked?
  – Félreérted a szituációt. A lényeg, hogy hagyd azt a lányt.
  – Miért?
  – Mert nem neked való. – Hangja sürgetően szólt a kagylóból.
  – Ez aztán a nagy indok, haver. Na, menjél dolgozni.
 Tegnap este még koccant a banda, Lucynek dolga volt, szóval én is velük tartottam egy helyi kocsmába csocsózgatni. Látszólag csak Peter támogatta a kapcsolatomat, és lelkendezve hallgatta a beszámolóimat Lucyről. Legalább tudom, hogy egyiküknek megvan még az ízlése. Elmeséltem neki, ami bántott, hogy egyáltalán nem enged magához közel, és óránként eltűnik, mikor együtt vagyunk. Utána nagyon elszállt, mintha máshol járna, de hogyha nem engedem el óránként, akkor frusztrált és ideges lesz.
 Amúgy úgy tettünk Martinnal, mintha semmi nem történt volna, kezeztünk, amikor találkoztunk, nem hirdettük, hogy összebalhéztunk, felesleges lett volna. Ettől függetlenül nagyon zaklatott volt, állandóan telefonált, és olyankor fel-alá szaladgált a kocsmában, folytott hangon konzultált valakivel. Elkaptam egy beszélgetésfoszlányt.
 – Ne feledd, egyszer már gyilkolt! – Ideges hang hallatszott a telefon másik oldaláról, gyakorlatilag ordítás volt, nagyon feldúlt volt a partner. – Nem tetszik nekem ez a közeledés, ismered, nem lehetnek tiszták a szándékai! – Mormogás szűrődött ki a telefonból. – Ja, drogos is. – A másik fél megint motyogott valamit, látszólag higgadtabb volt. – Ugyan, csak rajta kell kapni! Te is tudod, hogy veszélyes!
 Nagyjából ennyi volt, gyanítom, hogy egy haverjával tárgyalta meg egy sorozat eseményeit, nagyon bele tudja élni magát ezekbe a fiktív világokba. Álmodozó fasz tud lenni...
 És amúgy tudom, mert jólnevelt vagyok, hogy nem illik hallgatózni, de miközben a wc-t használtam, az ajtó előtt járkált, és nagyon hangos volt, nem lehetett nem hallani.
 Mára amúgy nem terveztem semmit, chatelünk Lucyvel, és holnapra összehozunk egy közös programot, azt tervezzük, hogy tenniszezni fogunk Samuellel és Peterrel a közeli sportpályán. Pete örül a lehetőségnek, de Sam nem túl lelkes, nem tudom, mi baja Lucyvel, hiszen nyilvánvaló, hogy miatta ilyen tartózkodó.

12. 17., csütörtök

  Ez jó volt.
 Kicsit kiborultam reggel, mert a kis kínai megint levágott egy hisztit, hogy hagyjam már Lucyt, annyira elege van abból a csajból, és rossz hatással van rám. Leteremtettem, hogy nem is ismeri, és tök téves következtetéseket von le a semmiből. Fú. Kicsit cseszett fel csak, nem vagyok ideges, ha erre a felesleges cirkuszolásra gondolok, totál nyugi van.
  De aztán nagyon jó fejek voltak Peterrel, kerülték a perverz poénokat, Samuel ugyan kicsit gátlásos volt, ami nem jellemző rá, de hát, bassza meg, nem én tehetek róla, hogy ekkora idióta, és nem engedi el magát.
  Nagyon jó volt ez a testmozgás, üdítő élményként tartom számon, ráadásul rohadt sokat lehetett röhögni, ugyanis egyikünk sem egy profi. Nem értettem, miért generálta Lucy a feszkót, ugyanis akárhányszor nem nyertünk, totálisan kiborult, nem tudom, miért ilyen elviselhetetlen számára a vereség. Őrülten bele vagyok zúgva a tökéletes külsejébe többek között, de néha nem tudom megérteni, na. Eléggé nekem ugrott, amikor elbénáztam a szervát vagy nem tökéletesen ütöttem, és ez azért kicsit bántott.
  – Nekem az a legfontosabb, hogy elérjem azt, amit akarok. És most a partnerem vagy, szóval segíts!
 Nem volt éppen a legkedvesebb. Kicsit szíven ütött, de kárpótolt, amikor a közös öltözőfülkénkben hozzámbújt, ráadásul csak fehérnemű volt rajta, egy fekete, csipkés alsó, és egy hozzá passzoló melltartó. Nem elég, hogy totál bezsongtam ettől, és csókokkal halmoztam el, tovább őrjített a mondandójával:
 – Én szeretném, ha összeköltöznénk, van pénzem, hogy béreljünk egy lakást. Lehet, hogy ez korai, de kellessz nekem!
 IMÁDOM EZT A NŐT! És ezt ki is mondtam, tudattam vele azt is, hogy, ha szeretjük egymást, akkor mindek húzzuk el a dolgokat, ragadjuk meg a pillanatot!
 – És mikor lehetsz végre teljesen az enyém?
 – Még el kell intéznem egy-két kisebb dolgot, van egy-két zavaró tényező, de ne aggódj, meglesz, még ma este elrendezem a dolgokat! – kacsintott cinkosan.
  Nem tagadom, kicsit megdöbbentett a tempó, de végül is... carpe diem van.

12. 18., péntek

  Jó dumásnak tartom magam, mármint soha nem áll be kínos csend, amikor beszélgetésre kerül a sor. És eddig, akárhányszor írtam ezt az akármit, nem kellett megválogatnom a szavaimat, mindig folyékonyan jött a mondandó. De ez most más. Félek. Fogalmam sincs, mitől. De hogyha bepötyögöm, akkor valósággá válik. Márpedig ez nem lehet az. Nem lehet igaz. Nem tudom elhinni. Már fél órája várom, hogy előugorjanak a kandikamerások. Nem akarom szavakba önteni, akkor olyan igazi lesz, megfogható és elfelejthetetlen.

  Le kell írnom. Tudom, totál ellentmondásos, mert ezelőtt tíz perce még a gondolattól is reszkettem, de most úgy érzem, muszáj. Mert másképp beleőrülök. És kinek kell egy zakkant Andrew? Mert nekem aztán nem. Talán, hogyha leírom, könnyebb lesz elfogadni, akkor talán megkönnyebbülök, és a gondolataim az agyamból átteleportálnak a telefonom jegyzeteihez. 

  Durva leszek és gyors, úgy talán kevésbé fáj.

 Martin meghalt. Meggyilkolták. Fogalmam sincs, hogyan és miért és ki és mikor. Ma reggel felkerestem Peterrel (Samuel dolgozott), nem nyitott ajtót, de amikor lenyomtuk a kilincset, nem tapasztaltunk ellenállást. Beléptünk. És akkor ott volt ő, a bíbor vértenger közepén fürdött. A halántékán golyó ütötte lyuk volt. Tagjai merevek és hidegek voltak. 

  KI AZ AZ IDIÓTA, AKINEK FEGYVERE VAN?!

 Aztán nem tudom, mi történt, teljesen kikapcsoltam, olyan üres volt minden. Nem tudtam megérteni, kinek árthatott Martin. Feszegette a határait, de senkit nem bántott, szerette az embereket. Csak arra emlékszem, hogy zúgott a fejem, és végig a széket markolászó kezemet bámultam, míg körülöttem forgott a világ, emberek mentek el mellettem, hangjuk aggodalmas volt.

  Nem tudom, mit tett Peter, de valószínűleg ő hívta a rendőröket. Hihetetlen, hogy ilyen éretten viselkedett, én meg totál összeomlottam. Szánalmas vagyok. Szánalmas nyomoronc.

  Elmúlt dél, és semmit nem tudok felidézni a délelőttből, csupán az elnyílt száját, az üveges szemeit, és a szörnyű karmolásokat a karján, a hasán, ahol felcsúszott a piszkos pólója. Meg emlékszem a biztató arcra, ami az engem faggató rendőrhöz tartozott. Elmondtam neki mindent, amit tudtam, gépiesen megadtam az elérhetőségemet, aztán lehánytam a cipőjét. Ez az, szuper, ügyes vagyok! Ennyi maradt meg az elmúlt négy és fél órából. Szarul vagyok. Szar vagyok.

  És Martin... Ó, Istenem!

 Össze-vissza beszélek... Hazamegyek. Ja, hogy nekem nincs is olyan, hogy otthon... A barátomnál csövezem, mert a csajom kirúgott. A barátaimmal voltam az elmúlt fél hónapban. És az egyikük halott...

  Ó, Martin! 

12. 19., szombat

  Tegnap délután Lucy felkeresett, megölelt, és nézte, ahogy sírok. Nem volt együttérző, nem ejtett el egy könnyet sem, pedig régóta ismerte Martint. Mindenki olyan erős körülöttem, mint egy szikla, csak én vagyok itt a fánk, a gyenge.

  Aztán felhozta a költözzünk össze-témát. Sejtem, hogy csak azt akarta elérni, hogy ne Martinra koncentráljak, de nem ment, nem tudtam kiűzni a gondolataimból.

  Aztán később Samuel is hazaért, elmondta, hogy a rendőrök Martin minden ismerősének lakását felkutatják, hátha találnak valamit, mondjuk a gyilkost. Martin lakását is felforgatják. Sam azt mondta, üzennek, ha jutottak valamire.

  – Tudod, mi a fura? – kérdezte Samuel.

  – Hm? 

  – Martin mindig bezárta az ajtaját, mániákusan ügyelt a biztonságára. Csak olyan tehette, akinek volt a lakásához kulcsa.

  – A rendőrség mit mond?

  – Azt mondják, fel lehetne feszíteni ezt az ajtót, vagy az ablakon keresztül közelíteni, de nem látszik rongálás. Szóval csak olyan tehette, akinek volt kulcsa.

  Érdekes...

  Ma egész nap aludtam. Nincs kedvem semmihez, Lucy aggódóan írt nekem SMS-eket. Szeretem. Nagyon.

12. 21., hétfő

  Idemásolom az e-mailt, amit kaptam.

  Tisztelt Mr. Cage!
 Mint ígértem üzenek, ha jutottunk valamire, márpedig úgy érzem, végeztünk a nyomozással, amit Mr. Martin Ripley halálának ügyében folytattunk. Számos árulkodó nyomot találtunk, például a telefonjában igen fenyegető SMS-ekre bukkantunk, amelyeket egy bizonyos ismerősével váltott. Az üzenetek kristálytisztán felfedték előttünk a valóságot. A személy, akivel beszélt, egy drogcsempész, aktív droghasználó, akit Mr. Ripley rendőr ismerőseinek köszönhetően ismert meg (bizonyára ön is tudja, hogy a rendőrakadémiára járt, amit nem sikerült elvégeznie, de az ismeretségei így is megmaradtak). Eleinte drogvásárlóként kerülgette őt. Sajnos ez a személy bevonta a bűvkörébe, és szexuális kapcsolatot létesített vele, amikor az ön barátja ki akart lépni a tisztességtelen játszmából, testileg bántamazta, így elérte, hogy a férfi őszintén féljen tőle. Mr. Ripley egészen mostanáig tartotta a drogossal a kapcsolatot, nem tudott szabadulni tőle. Az üzenetekben számtalanszor felelevenítették a múltat. Nagyjából két hete a személy arra kérte Mr. Ripley-t, hogy mutassa be egy barátjának. Később Mr. Ripley elkezdte kérlelni, hogy hagyja békén ezt a barátot, felesleges belekeverni a játszmába, mert előrukkol a múlttal. Természetesen a férfinak esélye sem volt, hiszen kettejük közül nem ő volt az erősebb, hanem a gyanúsítottunk. Aki látszólag mégis megijedt, hiszen tudta, hogy szerelmük beteljesedésének útjába csak Mr. Ripley állhat, hiszen ő ismeri a piszkos titkait. Így... ön is tudja, mi történt, megölte a zavaró tényezőt, azaz az ön barátját. 
  Sajnálom, hogy összehozta a sors Lucinda Venn-nel. A hölgy lakásában drogon kívül megtaláltuk a fegyvert, amit gyilkolásra használt. 
  Őszinte részvétem Mr. Ripley miatt. 
  Üdvözlettel,
  Thomas Hanks, floridai nyomozó

  Átgondoltam, és minden egybevágott. Lucy maga mondta, hogy nem bírja elviselni az akadályokat és a veszteséget. Maga mondta, hogy már csak egyetlen dolog áll a kapcsolatunk útjába. Ő nem akart felhívni magához, mert akkor rájöttem volna ki is ő. És Martin akart engem távol tartani tőle, mert tudta, ki is ő, és akárhányszor figyelmeztetett engem, jól lecsesztem... És a csúnya sebek Martinon... És a mondat a hazugságról, meg arról, hogy könnyű elmondani az igazat, ha heccelős hangnemben mondjuk, hogy úgy tűnjön viccelünk... Hiszen ő már az első vacsinkon elmondta, hogy ismerkedett meg Martinnal, de csak röhögtem rajta... És, persze, azért kellett bizonyos időközönként eltűnnie, hogy adagolja magának a szert... Vagy a kihallgatott telefonbeszélgetés.. Én végig azt hittem, Lucy a jó, és Martin a rossz. Vak voltam.

 A levél elolvasása után, nem tudtam, mit érezzEk vagy mit gondoljak, szóval felhívtam Thomas Hankst, ugyanis Samuelnek ő is megadta az elérhetőségét. Megkérdeztem tőle, hogy hol van Lucy.

  – A börtönben – hangzott a válasz, majd elhadart egy címet.

 Elszántan elindultam, bár magam sem tudtam, mit akarok Lucytől. Újra látni? Megcsókolni?  Megmondani neki, hogy szeretem ettől függetlenül is? Elvégre a Rómeó és Júliában is folytatódott a kapcsolatuk, hiába ölte meg a fiú Tybaltot. Nem tudtam, mit érzek vele kapcsolatban, bele akartam nézni a szemébe, és úgy gondoltam, csak így tudom eldönteni, hányadán is állunk. 

 Elvezettek a cellájához, nyomasztott a környezet, és valószínűleg őt is. Eléggé kilógott a rabok közül, ő olyan bájos volt.

 Megálltam előtte, megköszörültem a torkomat, mire felnézett. Nem volt levert, nem tanúsított megbánást, de nem láttam győzelmet, diadalmat az arcán. Amúgy meg semmit nem változott, nem igaz, hogy a rabság, akármilyen rövid is, megváltoztatja az embert. Bár jóllehet, hogy ő nem akkor került fogságba, hanem már évekkel korábban, amikor megismerkedett a droggal.

  – Igaz ez? – Csak ennyit kérdeztem.

 – Csak a szerelmünket akartam megmenteni. Szeretlek, Andrew! – nyújtotta ki felém a kezét. Ránéztem törékeny ujjaira, amik meghúzták a ravaszt, és golyót eresztettek Markba.

  – Nem. Nem szeretsz. Te a droggal kötöttél házasságot, és nem is szeretnél elválni tőle. És én sem szeretlek. Nem. Csak áltattam magam. Isten veled, Lucy! – Nem fogtam meg a kezét, hanem finoman egy keserű mosoly kíséretében ellöktem.

  Igazat mondtam, én Maryt szeretem, még mindig. Butaság volt eljönnöm, most azonnal felhívom álmaim nőjét, mert amit ma megtehetsz...

––––––––––––

Naa, milyen volt? Mindenféle véleménynek nagyon örülök, ne kíméljetek! :D